Ázsia

a legnagyobb és a legváltozatosabb földrész, a Föld szárazföldi felszínének kb. 30%-át foglalja el. Az északi szélesség 78°-a és 1°-a, ill. a keleti hosszúság 26°-a és a nyugati hosszúság 170°-a között terül el. Kelet−nyugati kiterjedése 9700 km, az észak−déli pedig 6500 km. Területe kb. 44 614 000 km2, lakosságát 2005-ben 3 891 415 000 főre becsülték. Északon a Jeges-tenger (Arktikus-óceán), keleten a Csendes-óceán, délen az Indiai-óceán határolja. Nyugati, Európával közös határainak általában az Urál-hegységet, az Emba folyót, a Kaszpi-tengert, a Kuma és a Manics folyót, a Fekete-, az Égei- és a Földközi-tengert tekintik. Afrikától a Szuezi-csatorna és a Vörös-tenger választja el. Az ázsiai szárazföld partvonalának hossza kb. 62 750 km. A kontinenshez számított nagyobb szigetek: Srí Lanka, Tajvan, az Indonéz-szigetvilág, a Fülöp- és a Japán-szigetek. Az Ázsiához tartozó szigetek összterülete 1 240 000 km2.

Ázsiában található a Föld legmagasabb csúcsa (a Csomolungma vagy Mount Everest a Himalájában, 8848 m) és legalacsonyabb pontja (a Holt-tenger partja, 400 m-rel a tengerszint alatt), a legmélyebb szárazföldi árok (az 1620 m mély Bajkál-tó árka, amelynek feneke 1165 m-rel a tenger szintje alatt fekszik).

Ázsia nem csupán a legnagyobb, hanem földtani szempontból a legfiatalabb és a legbonyolultabb szerkezetű kontinens is. Fejlődése ugyan már négymilliárd éve elkezdődött, de nagyobb része még napjainkban is aktív földrengéses terület, amely a keleti, délkeleti szigetívek mentén állandóan új szárazföldi anyaggal gyarapodik, amint ezek a szigetívek időről időre hozzáforrnak a földrész törzsterületéhez.

Mint minden földrész esetében, Ázsia földtani szerkezetét is lemeztektonikai mozgások (a földkéreg egyes darabjainak ütközése, egymástól való távolodása, egymás melletti elcsúszása, ill. ennek következtében óceánmedencék felnyílása és összezáródása, hegységek felgyűrődése stb.) alakította ki. A jelenlegi domborzati képből már meglehetősen nehéz kiolvasni az egykori szerkezeti viszonyokat.

Szerkezeti szempontból ősi kontinensmagvak és hegységképződési övezetek különböztethetők meg. Az előbbiek nagyrészt az ősidőben (az archaikumban, tehát a 3,8 milliárd−570 millió évvel ezelőtti szakaszban) keletkeztek, azóta nagyon kevés átalakuláson mentek keresztül, legfeljebb vízszintes településű üledékes kőzetek takarták be őket. A legnagyobbak közülük: az Angara-, az Indiai-és az Arab-őspajzs. Kisebb, jobban összetöredezett masszívumdarabok: az Észak-kínai-, a Jangce-, az Annami- és az Észak-Tarim-masszívumok. A földrészmagvakat hegységrendszerek (az Altaidák, az Alpi-himalájai- és a Cirkumpacifikus-, tehát a Csendes-óceánt övező hegységrendszer) veszik körül. A kontinensmagvak a földrész területének egynegyedére terjednek ki, ennek kevesebb mint felén vannak ősidei kőzetek a felszínen.

A legidősebb, több mint 3 milliárd éves kőzetek az őspajzsokon, az ősi szigetívek magmás kőzeteiből és a szórványosan közéjük ékelődött üledékes kőzetekből kialakult, ún. zöldköves övezetekben fordulnak elő. Az Angara-masszívum képződése már másfél milliárd éve befejeződött, az Indiai- vagy Dekkán-pajzsot és az Arab-félsziget kristályos magvát viszont számos hegységképző mozgás érintette, ezért csupán a földtörténet óidejének (paleozoikum) kezdetétől (600 millió évvel ezelőtt) tekinthető merev tömegnek. Az Észak-kínai-masszívum kb. 2,6 milliárd évvel ezelőtt, vulkáni szigetívek összeütközésével jött létre, végső megszilárdulása kb. 1,7 milliárd évvel ezelőttre tehető. A fiatalabb Jangce-pajzson 2,5 milliárd éves a legrégibb ismert hegységképződés. Kevesebbet tudni az Annami-masszívumról. Legidősebb metamorf kőzetei legalább 2,3 milliárd évesek, végső megszilárdulása pedig valószínűleg az óidő elején következett be. Az Észak-Tarim-masszívumtöredék kora is bizonytalan, kb. 800 millió év óta viselkedik merev tömegként.

Az ázsiai kontinens masszívumainak megszilárdulása idején az Angara-pajzs délkeleti és délnyugati szegélyén kéreglemez-alábukási övezetek alakultak ki. Az Altaj-hegységrendszer az árkokban felhalmozódott üledékekből, a felszínre tört magmából a lemezek sorozatos ütközése során keletkezett (850 és 220 millió évvel ezelőtt − sőt egyes területeken, így Mongóliában és Szibériában képződése csak 144 millió évvel ezelőtt, a mezozoikumban ért véget).

A földtörténeti ókorban, a Paleotethys nevű ősóceán bezáródása következtében Ázsia altaida szegélye újabb földdarabbal, az ún. kimmériai kontinenssel gyarapodott. Az észak felé sodródó szárazulat mögött újabb óceán, a Neotethys nyílt fel és választotta el a Pangeát a Gondwanától. 155 millió évvel ezelőtt ez az új óceán is bezárult, és a helyén az Alpi-himalájai-hegységrendszer gyűrődött fel. A Gondwana széttöredezése után egyes darabjai, így a mai Indiai- és Arab-félsziget a földtörténet újidejében (a kainozoikumban) forrtak hozzá Ázsiához.

Ázsia keleti szegélyének szigetíveit az újidőtől kezdve a Csendes-óceán felől a kontinens alá bukó kéreglemezek alakították ki. A földrész déli felén jelenleg is mozognak a kéreglemezek: India és Arábia napjainkban is évente mintegy 4−6 cm-t vándorol északi irányban. Az ázsiai kontinens domborzatára Törökország és Mianmar (Burma) között a magas fennsíkokat (Anatólia, Irán, Tibet stb.) körülölelő lánchegységek jellemzők. A kéregmozgások a fennsíkokon, a fiatal lánchegységekben (Kaukázus), a hatalmas csapásirányú vetődések mentén (Észak-Anatólia, Altin-tag) és az olyan hasadékvölgyekben, mint a Bajkál-tóé, egyaránt erősek.

Ázsia felszínének legnagyobb részén, kb. 75%-án hegyvonulatok és fennsíkok emelkednek. A hegységek két csoportra oszthatók: az egyikbe a stabil masszívumok és töréses szerkezetű kratonok, a másikba az orogén övezetekben emelkedő hegységek tartoznak. Az előbbiek fennsíkokat vesznek körül, formáik lekerekítettek, vetődések mentén kialakult, meredek lejtők jellemzik őket, magasságuk 2500−3000 m (pl. a Nyugati- és a Keleti-Ghátok Indiában, a Hidzsász és a Jemeni-hegyvidék az Arab-félszigeten, a Libanon és az Antilibanon a Földközi-tenger mellékén). Ebbe a csoportba tartozik még az Angara (Szibériai)-masszívumot keretező Aldan-fennsík és Sztanovoj-hegylánc, valamint a Szibéria közepén magányosan emelkedő Putorana-fennsík.

Az orogén zónákban, az aktív hegységképződés övezeteiben sokkal magasabb és bonyolultabb szerkezetű hegységek találhatók. A földtörténet középidejéből származó leghatalmasabb hegységrendszer a földrész legkeletibb csücskétől, a Csukcs-félszigetről indul, a Kolima-hegyvidéken, a Dzsugdzsur-hegységen, a Sztanovoj-felföldön, majd a Szibériát délről szegélyező Szajánon és az Altaidákon át húzódik a Tien-sanig és a Hisszár-hegységig. Az övezetből nyugat felé ágazik ki a Cserszkij- és a Verhojanszki-hegység.

Közép-Ázsia masszívumainak peremén emelkedik a Nagy-Hingan, a Tajhang- és a Tahszüe-hegység. A Bureja-hegység és a Kis-Hingan vonulata veszi körül a Zeja-Bureja-mélyedést, az Amur és a Szungari alföldjét pedig Mandzsúria és Korea hegységei, valamint a Szihote-Alin-hegység határolják. Délkeleten ide tartozik a Nan-hegység (Dél-Kínában) és a Vietnami-hegység. A Pamírból keletre kiágazó hegyvonulatok a Kunlun, az Altin-tag, a Tanghonen- és a Csin-hegység.

A kontinenst nyugat−kelet irányban átszelő, az újidőben keletkezett Alpi−himalájai-hegységrendszer tagjai: a kis-ázsiai és iráni hegyvonulatok, a Pamír, a Karakorum, a Tibeti-fennsík és a Himalája. Ezután a hegységrendszer dél-délkeleti irányba fordul, az Arakan-hegységen keresztül a Maláj-szigettengerig. A nyugati szakasz lánchegységei az Örmény-magasföldön, a Pamírban és a Tibeti-magasföld délkeleti csücskén csomópontokban futnak össze. A csomópontok között a lánchegységek szétválnak és fennsíkokat zárnak közre. A fennsíkok átlagos magassága kelet felé egyre nő, Anatóliában még csak 800−1000 m, de Tibetben már 3400−4600 m. A peremhegységek szintén egyre magasabbak: a Pontuszi és a Toros-hegység 2300−3300 m-re emelkedik, a Himalája közepes magassága viszont már 5400 m.

Ázsiát északkeleten és keleten is hatalmas hegységrendszer szegélyezi: a szintén fiatal, újidei, gyűrt Cirkumpacifikus-hegységrendszer, amelynek legészakibb tagja a Kamcsatka−Korjak-ív (a Korjak-hegység és a Kamcsatka-félszigeten a Szregyinnyij-vonulat). Délebbre szigetíveken folytatódik, amelyek Japánon keresztül egészen a Szunda-szigetekig húzódnak. Ebben a hegységövezetben erős a vulkánosság és sok a földrengés.

Ázsia legnagyobb alföldjei Nyugat-Szibériában és a belső területeken, a Turáni-medencében találhatók. Egyéb nagyobb síkságai a tengerpartokon terülnek el (mint az Észak-szibériai-alföld, a Jana−Indigirka- és az Észak-kínai-alföld) vagy hegylábi süllyedékek (mint a Mezopotámiai-, a Hindusztáni-alföld és Délkelet-Ázsia síkságai). Valamennyi nagy folyók és mellékvizeik feltöltötte tökéletes síkság. Felszínüket a sűrűbben lakott vidékeken csatornák, víztározók és árvízvédelmi töltések építésével az ember jelentősen átalakította. A hegylábi süllyedékek övezetétől délre kiterjedt táblás vidékek, felföldek emelkednek (Indiában a Dekkán-fennsík, nyugaton pedig a Szír-arab-fennsík. Ezen kívül a hegységközi medencékben (Kasgária, Dzsungária, Cajdam és Fergána) is vannak alföldek. Közép-Szibéria és a Góbi fennsíkja 850−1600 m magasan fekszik. Lapos vagy enyhén hullámos felszínükből magányos dombok emelkednek ki. A Tibeti-magasföld, a Pamír és a Tien-san fennsíkjai 4000 m magasan helyezkednek el.

Az Ázsiához tartozó legtöbb sziget hegyes felszínű, Srí Lanka hegyvidékei 2524 m-ig, Malajziában pedig a Kinabalu 4101 m-re emelkedik. A Japán-szigeteken a Fuji 3776 m magas, és Szumátra, Jáva és Mindanao egyes tűzhányói is elérik a 3000 m-t.

Ázsia jelenlegi felszíne elsősorban a következő folyamatok eredményeképpen alakult ki: hosszú időn át tartó felszínelegyengetés, nagyarányú, újidei, függőleges irányú kéregmozgások, a kiemelt hegyvidékek peremein pedig erős felszabdalódás, amelyet a süllyedékterületeken jelentős hordalékfelhalmozódás kísért.

A kiemelt hegyvidékek, fennsíkok és táblás vidékek (az Indiai- és Arab-félszigeten, Szíriában, Kelet-Szibériában), amelyek nem különösebben magas fekvésűek, de a lepusztulásnak ellenálló kőzetekből állnak, ma is őrzik az ősi felszínelegyengetés által létrehozott, ún. tönkfelszíneket. Az újidei kiemelkedés Közép-Ázsiában különösen erős volt, Tibetben, a Pamírban és a Himalájában a 4000 m-t is meghaladta. Ugyanakkor a felvidékek keleti szegélye 700 m-t is süllyedt. Egyes hegységek, mint a Kopet-dag és a Fergánai-hegység mélytörések mentén emelkedtek ki, mások, mint a Tien-san vagy a Hisszár-hegység nagy ívben gyűrődtek fel.

Sok fennsíkot eróziós völgyek szabdaltak fel. Fenséges, folyóvíz vájta szurdokok találhatók a Nyugati-Pamírban, Tibet délkeleti részén, a Himalájában, a Szajánban, a Sztanovoj- és Cserszkij-hegyláncban csakúgy, mint a kis-ázsiai és iráni peremhegységekben.

Ázsia középső és keleti részén, különösen a Sárga-folyó (Huangho) medencéjében hatalmas területeket fed lösz, a szél által a sivatagokból, hordalékkúpokból, olvadékvízi felhalmozódásokból elragadott és a füves pusztán lerakott, sárga, rétegezetlen vályog. Vastagsága a Kínai-löszfennsíkon a 400 m-t is eléri. Gyakoriak az erősen felárkolt, a szél által formált és a karsztos (a mészkő lepusztulásával keletkezett) felszínek. Az utóbbiakra a legszebb példák a Kopet-dagban, a Pamír keleti részén, a Tien-sanban, a Hisszár-hegységben, az Usztyurt-fennsíkon és a Földközi-tenger partvidékén találhatók. Dél-Kína trópusi karsztterületei messze földön híresek látványos karszttornyaikról.

Az utóbbi kétmillió év, a pleisztocén folyamán Ázsia északnyugati részén csupán a 60° északi szélességig nyomult délre a jég. Az igen száraz éghajlat következtében a Hatanga folyótól keletre alig volt eljegesedés. Sokkal fontosabb volt azonban a jég szerepe a magashegységekben. A jégelőrenyomulás szakaszait melegebb időszakok szakították meg. A Karakorum, a Pamír, a Tien-san, a Himalája és a keleti Hindukus magasabb régióiból jelenleg is hatalmas gleccserek ereszkednek le. Legtöbbjük visszahúzódóban van. Az állandó hóhatár elég magasan (4900−5500 m-en, sőt Tibetben csaknem 7000 m-en) helyezkedik el.

Északon 11 millió km2 területen állandóan fagyott a föld, ez a világ legnagyobb permafrost területe. A kevés csapadék miatt a felszínt nem „szigeteli” vastagabb hótakaró, a talaj mélyen átfagy. Szibéria északi és keleti részén a fagyott föld vastagsága több mint 400 m is lehet.

A vulkáni tevékenység széles lávafennsíkokkal és fiatal vulkáni kúpokból álló hegyvonulatokkal gazdagította Ázsia domborzatát. India és Közép-Szibéria lépcsős fennsíkjain a lepusztulás ősi lávafolyásokat és magmabenyomulásokat hoz a felszínre. Fiatalabb és jelenleg is aktív tűzhányók azonban csupán a kelet-ázsiai hegyláncokban és szigetíveken (pl. Kamcsatkán, a Fülöp- és a Szunda-szigeteken) fordulnak elő. Ázsia legmagasabb vulkánja a Kljucsevszkaja Szopka (4750 m) Kamcsatkán.

Földtörténeti értelemben fiatal vulkánok Kis-Ázsiában, Iránban, a Kaukázusban, Mongóliában, a mandzsúriai és koreai hegységekben és a Szír-arab-fennsíkon is működnek. A kontinens belsejében, a Kis-Hinganban és az Anjuj-hegyvidéken még a történelmi időkben is törtek ki vulkánok.

Ázsia a nagy folyók földrésze. Az Ob−Irtis, a Jenyiszej−Angara, a Léna (fő mellékfolyói: az Aldan és a Viljuj), a Jana−Indigirka és a Kolima folyórendszerek mind a Jeges-tengerbe (Arktikus-óceánba) ömlenek. A Csendes-óceánba fut az Anadir, az Amur (miután felvette mellékfolyóit, a Szungarit és az Usszurit), a Sárga-folyó (Huangho), a Jangce, a Gyöngy-folyó (Hszicsiang), a Vörös-folyó (Sông Hông), a Mekong és a Chao Phraya (Menam). Az Indiai-Óceán vízrendszeréhez tartozik a Salween, az Irrawaddy, a Brahmaputra, a Gangesz, a Godavari, a Krishna és az Indus, valamint a Tigris és az Eufrátesz összefolyásából keletkező Shatt al-Arab. Csupán néhány ázsiai hegyi folyó ömlik a Kaszpi-, az Azovi-, a Fekete- és a Földközi-tengerbe. Az Amu-darja, a Szir-darja, az Ili, a Tarim, a Helmand és a Hárúd (Tedzsen) folyók hatalmas, zárt medencékben vesznek el, tavakban, sós mocsarakban, száraz deltával tűnnek el, vizük elpárolog, vagy oázisokban teljesen elöntözik.

Télen minden szibériai folyó befagy, a kisebbek nem ritkán egészen fenékig. Tavasszal hatalmas árhullám vonul le rajtuk. Ezek a folyók fontos közlekedési útvonalak, nyáron hajók, télen szánok járnak rajtuk. Halban rendkívül gazdagok.

A száraz, lefolyástalan területeken a nagy folyókat a hegységekben elolvadó hó és a gleccserek olvadékvizei táplálják. Vízállásuk ezért nyáron a legmagasabb. Amelyik folyónak nincs ilyen vízutánpótlása, annak vízhozama erősen ingadozik, időről időre ki is szárad. A monszunterületek folyói nyáron szállítják a legtöbb vizet, öntözésre használják őket. A Földközi-tenger mellékének azok a folyói, amelyek nem hóolvadásból nyerik vízutánpótlásukat, nyáron erősen leapadnak, sőt teljesen ki is száradhatnak. Ezzel ellentétben az egyenlítői övezet folyói állandóan bővizűek.

A legnagyobb ázsiai tavak − a Kaszpi-tenger és az Aral-tó − egykori tengerek maradványai. Kiterjedésük változik: a Kaszpi-tenger jelenleg terjeszkedik, az Aral-tó vízszintje viszont süllyed, mivel a beleömlő Amu- és Szir-darja folyókat nagymértékben használják öntözésre. Tektonikus árokban, medencében helyezkedik el többek között a Bajkál-tó, az Isszik-kul, a Hövszgöl-tó (Hubszugul) és a Holt-tenger. A Van-, a Szeván- és az Urmia-tavat lávafolyások zárják körül, a Teleckoje-tó medencéje pedig egy ősi eljegesedés idején vésődött ki. Számos tavat földcsuszamlás hozott létre (pl. a Szarezszkoje-tavat a Pamírban), mások karsztos eredetűek (a Nyugati-Toros tavai Törökországban) vagy lávafolyások gátolták el őket (mint a Csingpohui-tavat Kína északkeleti részén vagy a Kuril-szigetek jó néhány tavát). A vulkáni eredetű délkelet-ázsiai szigetvilágban gyakoriak a kráter- és kalderatavak. Az északi sarkkör mentén a fagyjelenségek hatására különösen sok a tó. A partok mentén lagúnák találhatók.

A lefolyástalan belső medencék tavai − mint a Kuku-nór (Csinghaj-tó), a Tuz-tó és mások − rendszerint sósak. A Balhas-tó nyugati része édesvizű, keleti pedig félig sós (brakkvíz). Azok a tavak, amelyeken folyó fut át, édesvizűek, szabályozzák a belőlük eredő vagy beléjük ömlő folyó vízjárását (pl. a Bajkál-tó az Angara folyóval, a Hanka-tó az Usszuri folyóval, a Tungting- és a Pojangi-tó a Jangcéval, valamint a Szap-tó a Mekonggal). Számos folyót gáttal duzzasztottak fel, vízi erőműveket létesítettek rajtuk.

Száraz területeken gyakran a felszín alatti vizek jelentik a víz egyetlen forrását. Közép-Ázsia nagy oázisai a hatalmas artézi medencék, valamint a hegységek lábánál enyhén dőlő rétegekből felépülő síkságok vízkészletét hasznosítják.

A hatalmas szárazulat központi területein kontinentális éghajlat uralkodik, amelyre a hőmérséklet szélsőséges ingadozása jellemző. Az Atlanti-, ill. a Csendes-óceán felől érkező légtömegek sem okoznak ebben változást, mert hatásuk a hegységkeret miatt keskeny övezetre korlátozódik. Északról viszont az arktikus légtömegek mélyen behatolhatnak a földrész belsejébe. Szibériában télen tartós anticiklon szabályozza az időjárást. Az Antarktiszon kívül a szibériai Ojmjakonban mérték a legalacsonyabb hőmérsékletet Földünkön (−71 °C). A hőmérséklet évi ingadozása itt megközelíti a 100 °C-ot. A Góbi-sivatagban télen −40 °C-ra süllyed, nyáron 45 °C-ra emelkedik a hőmérő higanyszála. A kontinens kétötöd része (a kontinentális éghajlatú belső területek és a forró délnyugati rész) kifejezetten száraz, az évi csapadék mennyisége nem éri el a 250 mm-t.

Déli felének nagy területeit a monszunszelek tartják uralmuk alatt. A monszun évszakosan megforduló irányú szél, a passzát szélrendszernek a Föld forgása miatti módosulása. A száraz, forró tavaszt hirtelen követi az esős nyár, amikor havonta 600 mm-nél is több csapadék hullhat. Kelet-Ázsiában a mérsékelt övi monszun szintén nyáron hoz (jóval kevesebb) csapadékot.

A legdélebbi területeken már állandóan nedves egyenlítői éghajlat uralkodik. A kontinens belsejében az éghajlatot jelentősen befolyásolja a domborzat − a hatalmas medencéket körülfogó hegyláncok. A belső medencék a leszálló főnszelek miatt forrók és szárazak.

A nagy észak−déli kiterjedésű kontinensen valamennyi természetföldrajzi övezet megtalálható.

A sarkkör mentén, az állandóan fagyott földön fátlan tundra alakult ki. Növényzete zuzmókból, mohákból, sásokból és fűfélékből áll. Nyáron a sok virágos növény valóságos szőnyegként borítja be. Állatvilágát a nyárra idelátogató rénszarvas, sarki nyúl, sarki róka és sokféle madár alkotja. Télen is kitartanak a tundrán a lemmingek és a hófajdok. A tengerekben fókák és rozmárok élnek. Nyáron felhőkben jelennek meg a szúnyogok. A tundra talajait rossz lefolyás jellemzi (hiszen alattuk állandóan fagyott a föld), a szerves anyagok csak a rövid nyár folyamán bomolhatnak el. A lebomlatlan szerves maradványok tőzeg formájában halmozódnak fel. A rossz lefolyás miatt a talajok oxigénhiányban szenvednek, aminek következtében kékes-zöldes pangóvizes szint, glej képződik. A tundra legtipikusabb talajai tehát a tőzeges-glejes talajok. A felszín anyaga sárfolyások, fagyemelés, fagyváltozékonyság (jéglencsék kifagyása és felolvadása), valamint kőpoligonok képződése révén rendeződik át.

Az erdős tundra gyér fás növényzete (törpefüzek és -nyírek) alatt a fagyos tajgatalajokhoz hasonló, átmeneti talajok jelennek meg. A hegységekben gyengén fejlett, szerves maradványokból és kődarabokból álló, gyakran embrionális talajok találhatók.

Ázsia mérsékelt övi területének legnagyobb részét erdők borítják. A tajgaöv nagyrészt tűlevelű erdőkből áll (vörösfenyő, jegenyefenyő), de köztük lombos fák (nyár, nyír) is előfordulnak. Állatvilága sokkal gazdagabb, mint a tundráé (barnamedve, farkas, rozsomák, vidra, hermelin, coboly, hiúz, jávorszarvas, rénszarvas, nyúl, mókus, sokféle fajd, harkály, énekesmadár). A Bajkál különleges, őshonos állatai az omul és a bajkál-tavi gyűrűsfóka. A talajképződésben a kilúgozás uralkodik, tehát a lehullott levelekből és a ritkás fűtakaróból keletkezett avar szerves savak hatására nyáron elbomlik, és a beszivárgó csapadékkal az oldódó anyagok a mélyebb talajszintekbe lúgozódnak ki. A legfelső szintben a bomlatlan és terméketlen kvarcszemcsék maradnak. Ez a talajtípus hamuhoz hasonló, világosszürke színéről kapta a nevét: podzol (orosz: „hamu alatti”). Az erdőöv egyes alzónáiban a kilúgozódás mértéke eltérő. A talajszelvényben a kilúgozott szint alatt tömött, rozsdabarna szint következik, amely a felhalmozódott vas- és alumínium-oxidoktól kapta színét. Ez a vízzáró réteg is hozzájárul a tajga elmocsarasodásához. A Jenyiszej folyótól keletre a tajga földje már állandóan fagyott, ezért a kilúgozódás akadályba ütközik, következésképpen a típusos podzolokat a fagyos tajgatalaj különböző változatai váltják fel. Elterjedtek a mocsári és láptalajok.

Ázsia lomboserdei szintén nem nyúlnak a Jenyiszejtől keletre, de a Csendes-óceán mellékén újra megjelennek. Nyugaton elsősorban nyár-, nyír- és égererdők fordulnak elő, némi fenyővel, szürke erdőtalajon, amely a több humusz miatt sötétebb színű és termékenyebb, mint a podzol. Jellegzetes állatuk a vaddisznó és a vadmacska. Valaha itt volt az európai bölény őshazája is. Kelet-Ázsia lomboserdői a Kis-Hingantól Japán Honshu szigetéig terjednek, itt inkább a juhar, a kőris, a dió, a szil és a hárs a jellemző fafaj. A magas hőmérséklet és a bőséges nedvesség miatt gyors a mállás, a vas-oxidok már a talaj felszínén felhalmozódnak. Ezen a területen barna erdőtalajok jönnek létre.

Az erdős sztyeppek (puszták) övezetében a folyókat galériaerdők szegélyezik. A többé-kevésbé zárt fűtakaró pázsitfűfélékből, ürömből áll. Állatai között elsősorban a talajlakó rágcsálókat, antilopféléket lehet megemlíteni. Az ázsiai füves pusztákról származtak a lófélék, itt volt az őstulok hazája is. Ebben az övezetben a csapadék és a párolgás egyensúlyban van, a nedves évszakban tapasztalható kilúgozás váltakozik a talajoldatoknak a száraz évszakban felfelé történő vándorlásával. A sűrű növényzet elbomlásából sok szerves anyag keletkezik, a talajban nagy mennyiségű humusz halmozódik fel. Így képződnek Ázsia legtermékenyebb, legvastagabb, sötét színű talajai, a csernozjomok (orosz: „fekete föld”). Az Amur menti erdős pusztákon sötét, kissé lápos, glejes, réti talajok jellemzőek.

A szárazabb, gyérebb növényzetű sztyeppeken alacsonyabb a talajok humusztartalma, a felemelkedő oldatokból több ásványi só kerül a felszínre, szikes talajok képződnek. Az erdős és füves sztyeppek Ázsia északi részének éléskamrái. A száraz, forró nyár idején azonban a szél, a heves záporok nyomán pedig a felszínleöblítés és az árkos erózió okoz károkat a talajokban.

Kazahsztánon és Mongólián keresztül félsivatagos övezet húzódik, Közép-Ázsiában, a Dzsungár- és a Tarim-medencében, valamint Belső-Mongóliában mérsékelt övi sivatagok terülnek el. Szárazságtűrő növényük a szakszaul. Jellegzetes állatuk, az egy- és kétpúpú teve ma már valószínűleg nem fordul elő vadon. Ázsiában zonális sivatagok is vannak: a Földközi-tenger mellékétől az iráni medencéken keresztül az Indiai-félszigetig. A félsivatagok világos gesztenyebarna talajai humuszban szegények, lúgos kémhatásúak. A mérsékelt övi sivatagokban igen alacsony humusztartalmú, szürkésbarna, a szubtrópusi sivatagokban szürke sivatagi talajokat, szerozemeket (orosz: „szürke föld”) találunk. Itt sok a szikes vidék, a mezőgazdálkodás csak az öntözött oázisokban lehetséges. A kontinens délnyugati részének trópusi sivatagjaiban embrionális talajok, sivatagi kérgek és futóhomok-területek képződtek.

Ázsia mediterrán éghajlatú vidékein − Anatóliában és a levantei partvidéken − szárazságtűrő bokorerdők (örökzöld magyaltölgy, aleppói fenyő) alkotják a növényzetet. A nedves, enyhe mediterrán tél alatt erős a mállás, nyáron pedig a talajoldatok felfelé emelkednek, sok vas halmozódik fel, ezért a talaj barna színű. Ázsia nyugati részének hegyvidékein a talajok átmeneti jellegűek a barna és a szürke talajok között.

Ázsia szubtrópusi monszunterületein, a Koreai-félsziget déli, a Japán-szigetek délnyugati és Kína délkeleti részén örökzöld erdők díszlenek. A kínai bambuszerdőkben eredetileg legalább 60 fafaj (tölgy, juhar, hárs, gesztenye, gyertyán) élt. Az eperfákon évezredek óta selyemhernyót tenyésztenek. Az óriáspanda Kína jelképévé vált. A meleg, nedves, csapadékos évszakban erős a mállás, az ásványok kimosódnak a talaj felső szintjéből. A visszamaradó vas- és alumínium-oxidok adják a talajok vörös vagy sárga színét. Ez is igen értékes mezőgazdasági terület, a feltöltött alföldeken és a teraszozott lejtőkön öntözéses rizstermesztés folyik.

Az Egyenlítő közelében, a szélvédett, szárazabb lejtőkön ligetes pusztákat, szavannákat találunk. Talajaikat az évszakosan váltakozó kilúgozás és párolgás alakítja. A szavannák és száraz trópusi erdőségek talajai ezért vörös lateritek, vagy ahol kevesebb a csapadék, vörösesbarna, sivatagi barna talajok. Az Indiai-félsziget száraz szavannái alatt, a talajképző bazaltkőzeten sajátos fekete regurtalajok képződtek. India állatvilágának jellegzetes képviselői az elefánt, az orrszarvú, a leopárd, a gibbon, a krokodil, a kobra, a mongúz és a páva.

A legbujább vegetáció és a leggazdagabb állatvilág Ázsia legdélibb területein található, bár az égetéses földművelés és a fakitermelés jelentősen visszaszorította. A dzsungelban értékes trópusi fák (tíkfa, szantálfa) nőnek. Állatai közül még előfordulnak nagyragadozók (tigris, párduc), gyakoriak a majmok, a hiénák, a sakálok, az antilopok, az igavonásra használják a zebut és a vízibivalyt. India és a Délkelet-ázsiai-szigetvilág madárfaunája az egyik legkülönlegesebb a világon. A nedves trópusi erdők talaja vörösessárga, kilúgozott, kemény laterit. Az egyenlítői övezetben (Malajzia déli részén és a Nagy-Szunda-szigeteken) valódi forró égövi esőerdők alakultak ki. Laterites, vörösessárga vagy téglavörös talajukat Srí Lankán és Jáván döntő részben művelésbe fogták.

A forró égövi völgyeket vastagon kitölti a hordalék, amelyen öntéstalajok alakultak ki. Évezredek óta öntözéses rizstermesztésre használják őket. A tengerpartok mentén sodródó hordalékot mangroveerdők kötik meg.

A hegységekben a természetföldrajzi tényezők a tengerszint feletti magassághoz igazodnak. A magasabb régiókban, a talajképző kőzet tulajdonságainak, a lejtő égtáji kitettségének függvényében − általában gyengén fejlett váztalajok fordulnak elő. A Kaukázus vonulatainak lábánál lombhullató hegyi erdőket találunk hegyi barna erdőtalajokon, majd följebb tűlevelű erdőket podzolon, még magasabban szubalpin és alpesi réteket hegyi réti talajokon, a legkiemelkedőbb gerinceket pedig hó fedi. A kontinens belsejében, a Tien-san lejtőin viszont alul hegyvidéki sivatagi és félsivatagi viszonyok uralkodnak, ennek megfelelő szürkésbarna-barna talajokkal. Magasabban, a hegyi sztyeppek alatt, hegyi gesztenyebarna talajokat és hegyi csernozjomokat találunk. Ázsia hegylakó állatai közül talán a vadkecske, a vadjuh, a tibeti jak, a hópárduc és a mormota a legismertebbek.

A XX. század közepe óta feltárt őstörténeti leletek tanúsága szerint nem Ázsia, hanem Afrikának a Szaharától délre eső része tekinthető az emberiség bölcsőjének. Az afrikai eredetű Homo erectus azonban legalább egymillió éve megjelent Ázsiában. Ez az idevándorolt faj, vagy talán az anatómiailag a mai emberrel egyező, később idevándorolt Homo sapiens-változatok voltak a mai ázsiai népek ősei. Széles körben elterjedt az a feltevés is, hogy az eljegesedések idején ázsiai népek vándoroltak át Amerikába.

Az ázsiai mezőgazdaság eredete, fejlődése és elterjedése bonyolultabb kérdésnek tetszik azoknak az újabb leleteknek a fényében, amelyek kétségessé teszik a hagyományos nézetet, amely szerint a Közel-Kelet volt a kultúra elsődleges kisugárzási központja. A vadászatot és a gyűjtögetést ebben az övezetben kb. Kr. e. 8500 és 7000 között váltotta fel a földművelés meg a pásztorkodás. A háziasított juh, kecske és szarvasmarhafélék a mai Kelet-Törökország, Irak, Irán és Afganisztán területén 9000 és 6000 között jelentek meg, s ekkor történtek az első kísérletek az addig csak vadon növő növények termesztésére is. Bizonyíték van rá, hogy Thaiföld területén (Kr. e. 10 000 k.) és Tajvanon (Kr. e. 9000 k.) már folyt növénytermesztés, irtásos-égetéses gazdálkodás formájában. Kr. e. 2500 táján már Kelet- és Délkelet-Ázsia számos részén termesztettek kölest, hajdinát, babot és valószínűleg rizst is.

Az egyik legkorábbi írásos civilizáció a Tigris és az Eufrátesz völgyében alakult ki Kr. e. 3500 és 3000 között. A Mezopotámia déli részén élő sumérok építették fel Ur, Eridu és Lagas városát. Legfontosabb utódaik a régióban az asszírok és a babilóniaiak voltak. Kr. e. 2500 táján jelent meg az Indus-völgyi és az észak-szíriai civilizáció. A dél-kínaiak és délkelet-ázsiaiak olyan nagy ügyességre tettek szert a hajózásban, hogy kereskedőik alighanem már Bengáliáig eljutottak. A kínai városépítő civilizáció a Shang-dinasztia korszakával kezdődött (a történeti hagyomány szerint Kr. e. 1766 k.−1122), s a Chou-dinasztia idején folytatódott, amely magába olvasztotta a Shang-korszak eredményeit, s kialakította a kínai társadalom és kultúra máig érvényes mintáit. Kr. e. 1700 körül Indiát nyugat felől elözönlötték az indoeurópai nyelvet beszélő (árja) lovas népek, s nagy részük volt az Indus-völgyi bronzkori civilizáció pusztulásában; kassu néven ők uralkodtak Mezopotámiában is. Indiában létrehozták a védikus kultúrát, és a Kr. e. VII.−VI. század táján bevezették a vas használatát. A védikus korszakot a dinasztiák és államok zűrzavara követte; kiemelkedett azonban közülük a Maurja Birodalom (Kr. e. 321 k.−185 k.).

Ez idő tájt Ázsiában már megszilárdultak a városépítő civilizációk. Gazdaságuk alapja akkor, mint most is, a földművelés volt. Az öntözéshez használt víz kordában tartása, a bonyolult csatornarendszerek fenntartása siettette a többé-kevésbé despotikus, mai szóval tekintélyuralmi rendszerek létrejöttét. A törzseket és kis államokat időről időre egyesítették az egyre újabb birodalmak meg a koronként fellépő karizmatikus törzsi vezérek, amelyek s akik olyan messzire terjesztették ki politikai fennhatóságukat, amennyire csak katonai hatalmuk, diplomáciai képességeik, cselszövő hajlamuk, házasodással létrejött szövetségeik megengedték.

A karizmatikus vezér halálával a birodalom többnyire szétesett, sőt olykor már halála előtt részekre hullott. Nem egy ilyen személyiség maradandó műemlékeket − vagy máig nevezetes romokat − hagyott hátra. Nagy Sándor a Kr. e. IV. században meghódította a perzsa birodalmat és lerohanta Afganisztánt, sikeres hadjáratokat vezetett Belső-Ázsiába és a mai Punjab területére. Ennek eredménye lett a hellenisztikus kultúra: a hellenizált baktriai és indiai királyságok egészen a Kr. e. I. századig fennálltak, a görög-római humanizmus hatását is magába építő buddhizmus pedig a selyemút mentén elterjedt Kínától a Földközi-tengerig.

Abban az időben, amikor a görögök, ill. a rómaiak domináltak a Közel-Keleten, virágzó tengeri és szárazföldi kereskedelem folyt Kelet- és Nyugat-Ázsia között. Ebben a korban tette meg első lépéseit a Palesztinában született kereszténység. Ázsia fejlődésére nagyobb hatást gyakorolt az iszlám megjelenése a Kr. u. VII. században; ez kihívást jelentett a keresztény Bizánci Birodalom eszményeivel és hatalmával szemben.

A XII. században Dzsingisz kán és utódai uralmuk alatt egyesítették Ázsia legnagyobb részét, hatalmuk kiterjedt Kínára, Belső-Ázsiára, Délnyugat-Ázsia nagy területeire és Kelet-Európa egy részére is. A XIV. században Timur Lenk (Tamerlán) hatalmas területeket hódított meg Mongóliától a Földközi-tenger vidékéig, s kulturális reneszánszt indított el Belső-Ázsiában. Kína kulturális fejlődését éppenséggel serkentették a meg-megújuló összeütközések a Nagy Falon túli nomádokkal. A XIV. században a muszlim törökök megsemmisítették a Bizánci Császárság maradványait, és létrehozták közel-keleti birodalmukat, amely a XX. századig fennmaradt.

A politikai viszonyok bizonytalansága − főképp a mongol és a török hódítások után − véget vetett a selyemúton folytatott kereskedelemnek, ezért az európai hajósok a Jóreménység fokának megkerülésével keresték a Keletre vezető új útvonalakat. A XIX. századtól az európai imperializmus kezdte felváltani az ázsiai imperializmust, vagy gyarmatosítás útján, vagy a befolyási övezetek kiterjesztésével. A cári Oroszország a Csendes-óceánig hatolt el, meghódította Szibéria vadász-halász népeit és az ősi közép-ázsiai muszlim kaganátusokat. Az orosz forradalom után a kommunisták léptek a cári katonák és hivatalnokok helyébe. A britek fennhatósága érvényesült az indiai szubkontinensen, a franciák meghódították Indokínát, a hollandok a kelet-indiai szigetvilágot, a Fülöp-szigeteken pedig a spanyolok uralkodtak, míg a spanyol−amerikai háború eredményeként fel nem váltották őket az amerikaiak. A kulturális és politikai tekintetben befelé forduló Kína sem tudott ellenállni a külföldi hegemonisztikus kísérleteknek a XIX−XX. században. Japán eleinte lassan mozdult ki a magára vállalt elszigeteltségből, de hamarosan imperialista hatalommá vált, s az is maradt, míg vereséget nem szenvedett a II. világháborúban.

Az Ázsiát meghódító európaiak nagy számú helyi hivatalnokot és értelmiségit képeztek ki, s fokozatosan megengedték, hogy − legalábbis korlátok között − részesei legyenek a politikai, gazdasági és − kisebb mértékben − társadalmi életnek. A hivatalnokok, gyakran öntudatlanul, elsajátították a gyarmattartók ideológiai, politikai és gazdasági modelljeit. Az egyéni szabadság és a gazdasági jólét eszménye az ázsiai nacionalizmushoz vezetett.

A háború után az európai imperializmus jócskán visszaszorult, a gyarmatok függetlenné váltak. Az európai imperializmus helyébe azonban sok helyütt a belső imperializmus lépett. A legtöbb ázsiai vezető számára anatéma a regionális autonómia és a törzsi önállóság, holott e földrészen a nyelvi határok ritkán esnek egybe a politikai határokkal − ez az európai imperializmus hagyatéka. Ráadásul azok a jogok és kölcsönös kötelezettségek, amelyek a nyugati politikai folyamatokban a kormányok között állnak fenn, az ázsiai társadalomban a rokoni, törzsi, regionális orientációjú kapcsolatok szintjén jelennek meg, s a legtöbb ázsiai kormányzatnak nem áll módjában, hogy akár csak hozzákezdjen a rokonsági kapcsolatok bonyolult hálózatának valamiféle helyettesítéséhez.

A gyarmatok függetlenné válása után Ázsia nyugatbarát, kommunista és el nem kötelezett országcsoportokra oszlott. A kommunista táboron belül kiélesedett a viszály előbb Kína és a Szovjetunió, majd a kétféle irányzatot követő délkelet-ázsiai országok között is. Az el nem kötelezett országok közé tartoztak a muszlim − ezen belül az arab − országok, India és Délkelet-Ázsia jelentős része, bár 1990−91-ig a Szovjetunió és az Egyesült Államok egymással versengve próbált befolyást szerezni ezekben az államokban. A nyugatbarát országok közé tartozik a gazdasági nagyhatalomnak számító Japán és Dél-Korea, Tajvan és Thaiföld. A politikai rendszerek a szocialistától (Kína) az alkotmányos monarchiáig (Thaiföld), a fejlődő demokráciától (India) az iszlám fundamentalista köztársaságig (Irán) terjednek, de a legtöbb esetben − függetlenül az államformától − a tömegek csak minimális mértékben részesei a kormányzásnak.

Több regionális szervezet − mint az Arab Liga, az Öbölmenti Országok Együttműködési Tanácsa, a Délkelet-Ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) − a politikai és katonai együttműködés előmozdítását tűzte ki céljául. A földrész katonai nagyhatalmai: Oroszország és Kína. A nyugati hatalmak, főleg az Egyesült Államok, több ázsiai országba szállítanak fegyvert, küldenek katonákat és kiképzési tanácsadókat.