Ha egy ókori ember megbetegedett vagy testi fogyatékossággal jött a világra, a helyi orákulumhoz fordult bajának orvoslása végett, aki - miután meghallgatta panaszait - részint gyógymódot ajánlott a betegségre, részint megmondta neki, melyik istenhez könyörögjön segítségért. A korai keresztény hivőinek már cak egy istene volt, rajta kívül azonban fiához, Jézushoz és a kisebb pogány isteneket e tekintetben felváltó szentekhez is fohászkodhatott egészségének visszaszerzéséért. Jézus ugyanis a Biblia szerint visszaadta egy vak látását, meggyógyította a leprást és bénát. De számos szentnek is kijár a védőszent cím, hiszen többféle betegségtől megóvták, többféle bajból kigyógyították azt, aki hozzájuk fordult. Sokukat éppen ezért avattak szentté.

Nem véletlen, hogy a patkány, közelebbről a patkánybolha által terjesztett pestist (más néven fekete halált vagy dögvészt) minden idők legrettegettebb betegségnek mondják, mert kezelés híján a nyirokcsomók duzzadásával járó bubópestis a betegek 30-50 százalékának, az emberről emberre cseppfertőzéssel terjedő tüdőpestis pedig a fertőzöttek csaknem 100 százalékának a halálát okozta. Miként az sem véletlen, hogy a szentek közül éppen azokhoz fohászkodtak annak idején a legtöbben, akiket pestist gyógyító védőszentként tiszteltek világszerte.

A fő patrónus Szent Sebestyén volt, ez a nemesi családból származó katonai parancsnok, Diocletianus császár egyik kedvence, aki keresztény hitéért 287-ben mártírhalál halt. A szentet többnyire nyilakkal árfúrt testtel örökítették meg a középkori festők. (Szent Sebestyént ugyanis agyonnyilazásra ítélték; a közhiedelemmel ellentétben ezt még túlélte, de a következő ítélet az agyonveretés volt.) A másik jelentős patrónus Szent Rókus volt, aki a pestisen kívül a raboknak és a kórházi betegeknek is védőszentje. A dél-franciaországi Montpellier-ben született Rókusnak apró, kereszt alakú jel volt a mellén, amelyből az anyja különleges sorsot jósolt neki. A jóslat bevált. Amikor - 20 éves korában - szülei meghaltak, pénzre váltott örökségét a szegényeknek és a kórházaknak ajándékozta. Római zarándokútja során az aquapendentei kórházban vett először részt a pestisben szenvedők ápolásában, majd Rómában és Piacenzában tevékenykedett.

Az utóbbi helyen maga is megkapta a pestist. Hogy másokat ne fertőzzön, a város melletti erdőben húzódott meg. A legenda szerint egy kis kutya látta el élelemmel, és egy angyal szállt le az égből, hogy sebeit betakarja. Felgyógyulás után visszatért szülővárosába, ahol kémkedés gyanújával börtönbe vetették. Ötévi raboskodás után 1327-ben halt meg, lényegében ismeretlenül. Az 1348-as nagy pestisjárványt tehát már nem érte meg. De amikor 1414-ben Konstanzban ütötte fel járvány a fejét, egy ottani szerzetes említést tett a montpellier-i patrónusról, amire elrendelték, hogy képmását végighordozzák az utcákon. Minthogy a dühöngő járvány ugyanolyan hirtelen megszűnt, mint ahogy támadt, Szent Rókus neve az egész keresztény világban ismertté vált. A XIV-XVI. századi Dél-Franciaországban és Észak-Spanyolországban sok ház homlokzatára kerültek fel a V. S. R. betűk (Vive Saint Roche - Éljen Szent Rókus) a pestistől való oltalom reményében.

E rettegett betegségtől való oltalomért lehetett még fohászkodni Szűz Máriához, továbbá anyjához, Szent Annához, Szent Ágostonhoz, Avellinói Szent Andráshoz (ő egyben az agyvérzés elleni védőszent is), a római Szent Fábiánhoz, Szent Borbálához és az 590-ben pápává választott Szent Gergelyhez. I. Gergely pápát egyébként is csodatévőként emlegették, mert amikor Rómában pestis pusztított, elrendelte, hogy városszerte zarándoklatokat szervezzenek, s amint megpillantották Szent Mihály arkangyalt kivont karddal az Angyalvár fölött lebegni, a járvány hirtelen megszűnt.

A szembetegek elsősorban két szenthez fohászkodhattak segítségért. Szicíliai Szent Luca azzal vonta magára kérője haragját, hogy - miután anyja Szent Ágota sírjához tett látogatása után felgyógyult betegségéből - hálából minden vagyonát a keresztényeknek adományozta. A felbőszült jövendőbeli feljelentette a később szentté avatott lányt a hatóságoknak, akik kínzásoknak vetették alá, hogy hitét megtagadja. Ő kitartott meggyőződése mellett, ezért kivégezték. A legenda egy másik változata szerint Luca, amikor tudomást szerzett jövendőbelijének haragjáról, kivágta a tulajdon szemét, s elküldte vőlegényének egy tálcán. Ekkor vált kereszténnyé, s később visszanyerte látását. A középkor kiemelkedő festői ezt a legendát örökítették meg több változatban.

Szent Ottília vakon született 660 táján. Apja - Elzász hercege - megtagadta gyermekét, anyja azonban szeretettel gondozta a vak kislányt, majd egy zárdába adta. Amikor ott egy püspök megkeresztelte, Ottília látni kezdett. Miután fölcseperedett, a bátyja visszavitte az apja udvarába, de emiatti haragjában a herceg a fiát megölte, Ottíliának pedig megparancsolta, hogy menjen férjhez. Ezt a lány megtagadta, s mivel hitéért amúgy is üldözték, menedéket keresett egy sziklaodúban. Az apja később megbocsátott neki, engesztelésül egy kastéllyal ajándékozta meg, amelyben Ottília kolostort alapított latinul tanuló apácák számára. Az odilienbergi szent kút ma is megvan; sokan zarándokolnak el oda szembetegségükre gyógyírt remélve. A szembetegek rajtuk kívül az elzászi Szent Adélhoz, a francia Szent Klárához és Szent Cyrhez, a nanterrei-i Szent Genovévához, Szent Selbaldushoz és a gégebetegségben szenvedők védőszentjeként is számon tartott Szent Balázshoz is fohászkodhattak segítségért. A 316-ban mártírhalált halt Balázs püspök egyike a középkori Németországban, Franciaországban és Olaszországban nagy kultusszal bíró Tizennégy Szent Segítőnek. Ők - a már említett Cyren és Balázson kívül - a következők voltak: Ákos (fejfájás), Borbála (villám, tűzvész, robbanás, hirtelen halál), Katalin (filozófusok, diákok, jogászok), Kristóf (utazók(, Dénes (fejfájás, veszettség), Erasmus (görcsök, bélbetegségek), Eustadius (vadászok, tűzvész), György (katonák, bőrbetegségek), Egyed (epilepszia, elmebaj, meddőség, megszállottság), Margit (terhes és szülő nők), Panteleon (tüdővész és egyéb pusztító betegségek) és Vitus (epilepszia, vitustánc).

A termékenység szimbólumának számító emlőnek természetesen csak női védőszentjeit ismerjük. A legnépszerűbb kétségtelenül a leprások patrónájaként is számon tartott Szent Ágota, aki a szicíliai Cataniában élt a III. században. Amikor Decius császár utasítást adott minden keresztény felkutatására, a Szicíliába érkező Quintianus arra kérte Ágotát, hogy legyen az élettársa. Ágota ezt megtagadta, mire börtönbe vetették, s kínzások során a mellét levágták. De mert továbbra is ellenállt, máglyára vetették. Minthogy abban a pillanatban földrengés rázta meg a várost, Quintianus kirántotta Ágotát a tűzből, visszaszállítatta a börtönbe. Ágota ott halt bele sebeibe. Az Alexandriában mártírhalált halt Szent Apollónia a fogfájás elleni védőszent is, mert a kínzások során nemcsak a mellét tépték le fogóval, hanem kövekkel a fogait is kiverték. Amikor azután megégetéssel fenyegették meg, a lángok közé ugrott, hogy véget vessen szenvedéseinek.

Szent Borbála roppant népszerű volt a középkorban, annak ellenére, hogy jó néhányan a puszta létét is kétségbe vonták. Az egyik - valóban hihetetlen - legenda szerint az apja egy toronyba záratta túlságos szépsége miatt. Amikor az apa egyszer elutazott, Borbála megkeresztelkedett, s arra kérte az egyik építőmunkást, hogy vágjon egy harmadik ablakot is a toronyfalába. A harmadik ablakot és annak jelentését (a Szentháromságot) fölfedező apja elhatározta, hogy megöli a lányát. Először ez nem sikerült neki, mert Borbála egy csoda folytán egy hegyi rejtekhelyen találta magát. Apja azonban a nyomára bukkant, és miután bírái bűnösnek találták, az apa megcsonkította és saját kezűleg végzett vele.

A leprások talán leghíresebb védőszentje Árpád-házi Szent Erzsébet. A jótékonykodásáról, emberszeretetéről és aszketizmusáról ismert királyné minden idejét imádkozásnak és a szegények meg a betegek (elsősorban a leprások) látogatásának szentelte. Férjének, IV. Lajos thüringiai uralkodónak 1227-ben bekövetkezett halála után négy gyermekével együtt elűzték a királyi palotából, s megtiltották a polgároknak, hogy segítséget nyújtsanak nekik. Hányattatásukra mi sem jellemzőbb, minthogy először egy disznóólban húzták meg magukat. Erzsébet végül is püspök nagybátyja segítségével visszakerült a királyi udvarba, s folytathatta jó cselekedeteit, amelyeket egyebek között az ifjabb Holbein örökített meg a müncheni Alte Pinakothekben őrzött festményén.

A provence-i Szent Egyed Németalföldön telepedett le remeteként a VI. vagy a VII. században. A szóbeszéd szerint az ördöggel is cimboráló Egyed a leprán és a már említett betegségeken kívül a nyomorékok, a koldusok, a patkolókovácsok és a szarvasok patrónusa is. Jelképe a szarvas és a nyíl, mert vadászat közben nyíl fúródott a kezébe. A király bocsánatot kért tőle, s később - a mai Saint Gilles-ben - kolostort építtetett, melynek első főnöke Egyed lett. A III. század közepén Egyiptomban született Szent Antal sivatagi remeteként élte le élete nagy részét. Följegyezték róla, hogy az ördög gyakran megkísértette csábító nő, hamis barát, felséges étel, sárkány és démon alakjában, de mindig sikerült ellenállnia. A világi életben az anyarozzsal való mérgezés (más néven Szent Antal tüze) gyógyításával alapozta meg hírnevét. Az anyarozs nevű tömlősgomba a gabonaféléket támadja meg, s a lisztbe őrölt gomba méreganyaga idegrendszeri zavarokat, görcsöket és üszkösödést okoz. Az elzászi Colmarban létesített kórház főként a "Szent Antal tüzében szenvedőket" gyógyította, később - az 1490-es években dúló szifiliszjárvány kitörésétől kezdve - a kórház vérbajos betegeket is fogadott.

Egy másik Szent Antal, aki 1195-ben született Lisszabon közelében, ugyancsak ördögűzéssel és gyógyítással vált híressé, Szent Peregrin pedig mint a rákos betegek védőszentje. Az utóbbi régóta a Máris szolgái rend szerzetese volt, amikor egyszer csak rosszindulatú daganat jelent meg az egyik lábán. Az orvosok a láb mielőbbi amputálását ajánlották. A műtét kitűzött napja előtti estén Peregrin elvánszorgott a kórház kápolnájába, hogy egész éjszakán át a feszület előtt imádkozzon. Közben elaludt, s azt álmodta, hogy a kereszten levő Krisztus megérinti a beteg lábát. Amikor felébredt, nyoma sem volt a daganatnak. Ezt a csodát szokták a rák első spontán gyógyulási eseteként említeni.

Természetesen nemcsak a betegségeknek, hanem gyógyítóiknak is vannak védőszentjeik. Elsőként a kisázsiai Antiochiában született Szent Lukácsot említjük, akit közeli barátja, Szent Pál maga is "szeretett orvosnak" nevezett. A muzsikusként, festőként és történészként is kiváló evangélistát egyetlen illusztráció örökítette meg orvosként. A szintén kiázsiai születésű ikerpár, Szent Kozma és Damián az orvosokon kívül a sebészeknek (akkoriban ugyanis őket még külön tartották számon), a gyógyszerészeknek, a borbélyoknak, a pékeknek és a boltosoknak is védőszentjei. Az embereket és állatokat egyaránt gyógyító testvérpár kiváló sebész hírében állt. Egy alkalommal egy fehér ember üszkösödés miatt amputált lába helyére egy halott néger lábát ültették át. Ezt az orvosi csodát Fra Angelicónak Firenzében őrzött képe örökítette meg.

Justinianus császár, akit ugyancsak meggyógyítottak, Bizáncban templomot építtetett a tiszteletükre, amely a gyógyulásra váró betegek gyülekező helye lett. Később bevett szokássá vált, hogy az éjszakát a templomban kellett tölteni, mert a betegek álmukban kaptak tanácsot bajuknak az orvoslására. Persze akadtak olyanok is, akik hetekig, sőt hónapokig aludtak ott a gyógyulás reményében. Kozma és Damián annyira népszerűvé váltak. hogy számos orvos vette fel a nevüket, a keresztes háborúk alatt a lovagok egy csoportja róluk elnevezett rendet alapított a beteg zarándokok segítése és a foglyok kicserélése végett. Firenze, Párizs, Prága, Salamanca és Essen védőszentül választotta őket, számos templomot emeltek a tiszteletükre. A bencés rendet alapító Szent Benedek életének nagyobb részében orvosként tevékenykedett, ezért néhány festményen is ekként ábrázolták.

A Galerus Maximilianus császár orvosaként ismeretes Szent Pantaleon pedig csodálatos vérével vált a maga nemében páratlanná. Előbb megtagadta keresztény hitét vallatáskor, de amikor újra hivővé vált, olajpálmához kötve a fejét vették. A legenda szerint vér helyett tej buggyant elő az ereiből, ennek ellenére Isztambulban, Madridban és a dél-olaszországi Ravellóban ereklyeként őrzik a vérét. Azt mondják, hogy az év nagy részében a fehér színű, zsíros anyaggal fedett fekete massza a szent július 27-i ünnepnapjának előestéjén hirtelen gyarapodni kezd, s áttetszően fehér színű lesz, mintha csak friss vér lenne. Néhány héten belül aztán újra visszatér eredeti állapotába. Ez állítólag a madridi ereklyével is megesett már.

Miért voltak a gyógyító szentek hajdan annyira népszerűek? Azért, mert a csodás gyógyulásba vetett hitet az emberek fontosabbnak tartották, mint azt a - sokszor egyáltalán nem tökéletes - segítséget, amelyet az orvos nyújtani tudott. De az sem elhanyagolható szempont, hogy az imádkozás kevesebb időbe és pénzbe került, mint az orvosi kezelés, és újabb fájdalommal sem járt. A szentek gyógyító erejében nem egy országban sokan hisznek. A gyógyulásba vetett hit nem árt, sőr - mint tudjuk - fontos tényezője a modern medicina sikereinek is. Baj, nemegyszer helyrehozhatatlan kár származik azonban belőle, ha a korszerű gyógykezelést pótolja, és megakadályozza azt, hogy a beteg idejében orvoshoz kerüljön.