Ha egy jósnő azt mondta volna a fiatal Charles Cunningham Boycottnak, hogy nevét valaha az egész világ megismeri, talán kissé elcsodálkozott volna, és megy tovább a maga útján. S valóban furcsa dicsőségre tett szert a történelemben: neve fogalommá vált.

Charles Boycott 1832. március 12-én született a norfolki Burgh St. Peterben. Az Angliába menekült francia hugenotta lelkipásztor leszármazotta olyan szigorú erkölcsű nevelést kapott, amelyben a viktoriánus társadalom gerincét alkotó alsó középosztály jellemvonásai uralkodtak; a munka és a tulajdon, a megszilárdult értékek tisztelete, az adott társadalmi rendbe vetett hit, amely okvetetlenkedő leereszkedéssel párosult minden rendű és rangú alárendelt iránt, különösen ha ezek balszerencséjükre nem angolok voltak, hanem a kaffereknél és a zuluknál alig kevésbé egzozikus és megvetendő ír néphez tartoztak.

Miután iskoláit Woolwichban és Blackheathben nagy keservesen elvégezte, a katonai pályát választotta, és Írországban állomásozott csapatával. Kapitányi sarzsija ellenére ugyancsak unatkozott az egyenruhában. Habozás nélkül feleségül vette hát Annie Dunne-t, aki félig ír származású volt, és 1853-ban egy, a Clonmel és Carrick-on-Suir közti Tipperary grófság déli részén elterülő haszonbérletért otthagyta a hadsereget.

Boycott kapitány huszonegy évesen már kész ember volt. Közepes termetű és átlagos értelmi képességű, köpcös, faragatlan és morózus; csak két szenvedélye volt: a munka és a lovak. Eszébe sem jutott, hogy politikával foglalkozzon, vagy akár a legkisebb mértékben érdeklődjék választott hazája lakosainak életkörülményei iránt.

Minek is, mikor az 1845-től 1849-ig tartó iszonyatos éhínség után, amelyben fél millióan elpusztultak, és amely miatt egymillióan kivándoroltak, az ország megnyugodott. Legalábbis látszólag. Mert a hamu alatt azért ott izzott a parázs. Valójában sok minden előre jelezte a vihart; az 1867-es elvetélt felkelési kísérlet; a Fenian-mozgalom amerikai ír emigránsok segítségével és támogatásával elkövetett merényletei; Gladstone liberális miniszterelnök rendelete, melyben megszüntette az állam fönnhatóságát az ír egyház felett, majd az egy évvel később hozott óvatos és hatástalan ír agrártörvény. Mindebből Boycott és társai megérthették volna, hogy valami nincs rendben az angol uralommal.

Ráadásul az ír ellenzék élére, amely sokáig megosztott volt, csakhamar egy kiváló képességű szervező állt: Charles Stewart Parnell, akit később az írek a nemzet atyjaként emlegettek. A cambridge-i egyetemet is megjárt protestáns földbirtokost, a wicklowi Avondale urát valami eleve megkülönböztette az életvidám, szenvedélyes és falkavadász angol-ír nemesektől: fékezhetetlen ellenkezése az angol fennhatósággal szemeben. Egyik őse nem volt hajlandó megszavazni az Uniót: egy másik egyenesen a katolikus egyenjogúságot támogatta. Anyja, Delia Stewart egy híres amerikai tengernagy lánya volt, aki kitüntette magát az 1812-es háborúban az angol hajóhad ellen vívott harcban. Delia továbbadta fiának mélységes angolgyűlöletét, amit a Cambridge-ben elszenvedett goromba visszautasítás - egy kisebb vétségért eltanácsolták - épp úgy táplált, mint az 1798-as felkelésról szóló elbeszélések, amelyeket Charles Stewart gyermekfővel hallgatott a wicklowi dombokon. Mikor 1875-ben az önkormányzatért küzdő Home Rule League képviselője lett, azonnal Isaac Butt, a liga alapítója versenytársaként emlegették.

Az ügy, amelynek segítségével Parnell előtérbe került, a mezőgazdasági válság volt. Michael Devitt, egy paraszti származású fiatal proletárforradalmér sejtette meg, hogy ez a válság lesz az az ír társadalmi és politikai harcok katalizátora. Már kamaszkorában a függetlenségi mozgalom harcosa volt. 1870-ben belekeveredett egy fegyvervásárlási ügybe, latartóztatták, és tizenöt évi börtönre ítélték. Hét évi és hét hónapi raboskodás után kiszabadult, és Amerikába utazott, hogy meggyőzze az ír emigráns szervezeteket, hogy a forradalmi és parlamenti agitáció terméketlen marad, ha nem támaszkodhat a tartományokban erjedő mezőgazdasági agitációra. Ha azonban egyesülnének, az olyan hatalmas tömegnyomást teremthetne, amely meghajlítaná a nagybirtokosokat és az angol kormányt. John Devoy, egy erős amerikai Fenian-csoport, a Clan na Gael vezetője hamarosan csatlakozott Michael Devitt eszméihez, s egy amerikai találkozás során megnyerték maguknak Parnellt is.

A pillanat éppen a legmegfelelőbb volt: az 1870-es Gladstone-féle földtörvény képtelen volt megvédelmezni a bérlőket Írország járványos társadalmi betegségei, a túlzott haszonbérek kizsarolása és a brutális birtok elkobzások ellen. Az ír mezőgazdaság tönkrejutását betetőzte az 1879-es év katasztrofálisan rossz termése. Egyanekkor járvány tizedelte a szarvasmarha- és juhállományt, és a brit ipar ezzel párhuzamos válsága leapasztotta az "odaát" dolgozó vendégmunkásokbérének hazaáramlását is, ami pedig számos ír család költségvetésének jelentős részét képezte. A parasztok képtelenek voltak visszafizetni a bankkölcsönöket, illetve a hírhedt jelzálogkölcsönzők uzsoraelőlegeit, és nem bírták tovább fizetni a földbérleti díjat sem. Sorra kobozták el tőlük a birtokokat, s ezen nem segített az sem, hogy Dublinban két listát is köröztek az újra éhínség fenyegette nyugatír lakosság megsegélyezésére. A harminc évvel korábbi helyzettől eltérően azonban az ír parasztság ezúttal nem volt hajlandó harc nélkül tűrni, nem menekült százezrével a tengerentúlra: Michael Devitt felhívására a vidék talpra szökkent.

Charles Boycott szerencsésen kívül került az országot sújtó bajokon. 1855-ben otthagyta Tipperaryt, és kétezer hektár földet bérelt Achill szigetén, Mayo grófság partjaival szemben, ahol nem mindennapi pörösködő kedvével keltt feltűnést. 1873-ban kis örökséghez jutva letelepedett Lough Mask House-ban, Lord Erne, egy hetvenéves, félig szenilis földesúr birtokán, az észak-íroszági Fermanagh grófságban. Lord Erne megbízta Boycottot, hogy 10%-os jutalék ellenében szedje be bérlőitől a fizetséget. Charles Boycott azonnal hírhedtté vált mint durva, pökhendi ember, aki rendkívül féltékenyen őrizte jószágkormányzói kiváltságait, szorgosan zaklatta és kergette el a csökönyös bérlőket, akiket a nagyon konzervatív dublini Evening Mail habozás nélkül kommonistáknak nevezett. A parasztok azonban megelégelték a dolgot, és mozgolódni kezdtek. Nyilvános gyűléseken adtak hangot sérelmeiknek és követeléseiknek. 1879. április 20-án Irishtownban a dühöngő zivatar ellenére 13 ezer ember válaszolt Michael Devitt felhívására. Fenyegető határozottságuk meggyőzte a szomszédos földesurat, hogy csökkentenie kell a haszonbért. És ez csak a kezdet volt. 1879. június 7-én Wexfordban ismét hatalmas tömeg gyűlt össze egy másik népgyűlésen. Most már Charles Stewart Parnell is ott állt Michael Devitt oldalán. Így buzdította az ír bérlőket: - Ne adjátok oda földeteket és házatokat a földesuraknak: Ne hagyjátok, hogy mindenből kiforgassanak benneteket, mint 1847-ben!

A wexfordi jelszó néhány hét alatt - főleg az ország nyugati részén - az ír földbérlők csatakiáltásává vált. Ez már CVharles Boycottot sem hagyta érintetlenül. 1879. augusztus 1-én megkapta az első figyelmeztetést a Lough Mask House-i birtok vasrácsára függesztett plakát formájában, amely 20-25 %-os haszonbércsökkentést követelt. A sürgető felhívás alatt egy idomtalan rajzú koporsó semmiféle kétséget nem hagyott a küldemény szerzőinek szándékát illetően. Boycott kapitány, aki nem tűrte, hogy megfélemlítsék, presztízskérdést csinált belőle, hogy beszedje a haszonbérek teljes összegét, ezenkívül elűzött három makacskodó bérlőt.

Mindenesetre, hogy kivédje az írek esetleges dühödt reagálását, Lord Erne intézője kérte és meg is kapta az Ír Királyi Csendőrség védelmét, amelynek egyik szkasza több mint hat hónapra bekvártélyozta magát Lough Mask House-ba.

Boycott és a hozzá hasonlók helyzete az óvintézkedések ellenére is napról napra romlott. 1879- augusztus 6-án, tehát mindössze pár nappal az után, hogy a makacs intézőt meg akarták zsarolni, Castelbarban Michael Devitt kezdeményezésére megszületett a Mayói Földliga. A vidéki szervezet csakhamar nemzetivé vált: október 21-én a dublini Hotel Imperial szalonjaiban létrejött a Nemzeti Földliga, azzal a céllal, hogy rövid úton megszervezze a földesúri kizsákmányolással szembeni ellenállást, és győzelemre vigye a három "F" programját: free sale, azaz a bérleti jog szabad átruházása; fixity of tenure vagyis biztos haszonélvezet; valamint faie rent, azaz méltányos haszonbér. Hosszú távon pedig a Liga céljául tűzte ki az agrárreform törvényre emelését. Ennek segítségével a birtokosok kezéből annak kezére került volna a föld, aki megművelte.

A frakcióharcok Rubinconján átlépve Parnell hajlandó volt elvállalni a Ligaelnöki tisztét. Diadalmas amerikai útja után megszerezte a befolyást az ír parlamenti mozgalom legdinamikusabb szárnya fölött is, amely 1880 májusában ugyancsak elnökévé választotta.

Anglia felhördült. Gladstone ugyan meg akarta szavaztatni a békítő törvényít, de a Lordok Háza megvétózta. - Nyakunkon a polgárháború" kiáltott föl drámai hangon Joseph Chamberlain. Éppen csak nem polgár-, hanem földháború lett belőle, legalábbis akkoriban Land War-nak hívták. Kezdetét attól a híres beszédtől számíthatjuk, amelyet Parnell 1880. szeptember 19-én mondott Ennisben. Mikor valaki föltette neki a kérdést, vajon nem kellene fizikailag, mindenféle törvényes eljárás nélkül megsemmisíteni azokat, akik az elűzöttek földjeit elfoglalják, ezekkel a híres szavakkal válaszolt: - Nem. Van egy sokkal jobb, irgalmasabb és keresztényibb módszer is. Ha valaki képes letelepedni egy farmon, amelyről igazságtalanul elűztek valakit, el kell kerülnötök őt az úton. El kell kerülnötök falutok utcáján, el kell kerülnötök a boltokban, a kertekben, a vásárokon, még a templomban is. Meg kell mutatnotok - határozottan hátat fordítva neki, és így mindenkitől lenézett magányost csinálva belőle, kiközösítve őt polgártársai közül, mint régen a leprásokkal tették -, mennyire gyűlölitek a bűnért, amelyet el merészelt követni.

Míg Parnell föllelkesítette az Ennisben ősszegyűlt bérlőket, Charles Boycott, aki álmában sem gondolta volna, hogy a történtek őt is érintik, elhatározta: újra bebizonyítja, hogy ő Lord Erne bérlőinek ura és parancsolója. 1880. szeptember 22-én egyik zsandároktól kísért végrehajtója tizenegy bérlővel közölte, hogy mehetnek arra, amerre látnak. Az érintettek riadót fújtak. Elsőként az asszonyok cselekedtek, akik határozotabbak voltak vagy talán nem féltek annyira. A legkülönbözőbb tárgyakat zúdították a kis csapatra, amely kénytelen volt Lough Mask House-ba visszamenekülni. Másnap az asszonyak a férfiak kíséretében már a birtok ostromát szervezték, amikor közbelépett egy jovális és népszerű falusi plébános, az a fajta nagy sörivó, amilyenről olyan sok akad Írországban. O'Malley atya így szólt az ostromlókhoz: - Ne bántsátok a végrehajtót, ő csak eszköz. Támadjatok az igazi felelősre, minden bajotok okára, Boycott kapitányra.

Lough Maks House-t azonnal elárasztották a fenyegetőző bérlők, és megparancsolták a cselédeknek és a mezőgazdasági munkásoknak, hogy hagyják el a birtokot. 1880. szeptember 23-án Boycott kapitány és családja magukra maradtak a kihalt házban. Másnap távozott a patkolókovács, a mosónő és a kifutófiú is. A közeli faluban egyetlen üzletben sem voltak hajlandók kiszolgálni Lord Erne elképedt alkalmazottját. És harmadnap sem, és negyednap sem.

Az esetnek csakhamar híre terjesdt, és nem csak Írországban, hanem a tengerentúlon is. Az Inter Ocean amerikai újság október 12-i számában egy riporter, a Liga híve, James Redpath cikkében már a bojkottálni szó is szerepelt. 1881-ben New Yorkban megjelentetett, Talks about Irelan című könyvében Redpath O'Malley atyának tulajdonította az új szót. Szerinte így esett a dolog: nem sokkal a Lough Mask House-i incidens után a pap meghívta magához ebédre az újságírót, aki többek között kijelentett:
- Nem hagy nyugodni egy szó.
- És melyik légyan az? - érdeklődött O'Malley atya.
- Nos: ha a nép nem áll szóba egy tovajjal, azt egyszerűen kiközösítésnek nevezhetjük, de egészen más szót kellene alkalmaznunk, ha ez a magatartás nem a közösség tagja, hanem a földesúr, vagy egy földesúri alkalmazott ellen irányul. Ha azt mondom, osztracizmus, a parasztok nem tudják mit jelent. [Görög eredetű szó; jelentése: valamely vezető eltávolítása néphatározat, eredetileg cserépszavazás útján. Athénban cserépdarabokra írhatta föl minden szavazó annak a nevét, akit száműzni kívánt.] De nem találpk jobbat.

O'Malley atya bólintott, lehajtotta a fejét és gondolkodni kezdett, aztán homlokára csapva fölkiáltott: - Miért nem mondhatnánk azt, hogy bojkottálni?

Elhangzott tehát a szó: a sajtó pedig elvégezte a többit. Maga Boycott indította el óvatlanul a sajtókampányt, amely csakhamar elnyelte minden tulajdonát. Október 14-én levelet írt a Timesnak, amelyben jogait hangoztatta, és leleplezte az írek gonoszságát. Levelét négy nap múlva, szánakozó vezércikk kíséretében megjelentették. Ez volt a jeladás. A törvény és a rend egy szerelmese javasolta: szervezzenek segítséget, nehogy Boycott veszélyben lévő gabonája lábon rohadjon meg. Az ügy csakhamar nemzeti méretűvé dagadt: aláírásokat gyűjtöttek Dublinban és Belfastban, és katolikus szervezkedésről kezdtek beszélni. Ez azt eredményezte, hogy számos ír protestáns mezőgazdasági munkás önként jelentkezett betekarítási munkára.

A nacionalista körök a másik oldalon ugyancsak szenvedélyesen léptek fel. William Forster, az ír ügyek államtitkára közölte Gladstone miniszterelnökkel, hogy polgárháború kirobbanásától tart. Boycottot meglehetősen meglepte ez a felfordulás, ő csupán egy tucat embert kért a hatóságoktól, hogy segítsenek neki a mezőn.

Forster hosszas ingadozás után elhatározta, hogy a legrosszabbat elkerülendő, közbelép. A maga részéről nagyon jól tudta, hogy az egész dolgot csupán a sajtó fújta fel. Kutyaharapást szőrével gyógyítva, sajtókonferenciáz hívott össze, és bejelentette: csak erősen korlátozott számú önkéntesnek engedélyezheti, hogy a rendfenntartó erők védelmében segítsen a kapitánynak. Az ulsteri protestánsok és a konzervatívok, akik arról álmodoztak, hogy a lojalisták díszmenetben vonulnak majd végig Mayo grófságon, hiába méltatlankodtak: az államtitkár hajthatatlan maradt. November elején kivezényelték Ballinrobe-ba a tizenkilences huszárok négy svadronját, az Army Service Corps és a Hospital Corp egy-egy osztagát. Majd csakhamar a 84-es sorgyalogezred négyszáz emberét is, hogy erősítsék meg az 1-es dragonyosok svadronjából, a 76. gyalogezred egy osztagából és a csendőrség erőiből álló helyőrséget. Összesen ötezer katona, nyomukban egy falka újságíró, köztük- az irónia netovábbjaként - nem egy haditudósító!

A parancsoló katonai erő nyomában 1880- november 11-én ötven, revolverrel fölfegyverkezett ulsteri érkezett a clare-morrisi pályaudvarra. Kardot rántott huszárok és feltűzött szuronyú erős gyalogoshad közepén, erőltetett menetben, zuhogó esőben vonultak Lough Mask House-ba. Egyes újságírók meg is jegyezték, hogy még az időjárás is a Földliga oldalára állt. Charles Boycott minden lelkesedés nélkül fogadta a vendégeket. Az a kilátás, hogy el kell viselnie a felszabadítókat, akik levágják az állatait, hogy a menázsin javítsanak, kidöntik a fákat, hogy melegedjenek, elözönlik a házát, hogy elbújjanak a rossz idő elől, egyáltalán nem vidította fel ezt az epés zsörtölődőt. Két hétig folyt a munka a hadsereg védelmében, a lakosság teljes közönye és a riporterek vigyorgása közepette. Ez utóbbiak a világ minden sarkából csődültek ide, hogy lássák, hogyan avatják be a bőrig ázott büszke angol katonákat a cukorrépa-betakarítás fortélyába, és hogyan festenek pásztorokként a nyalka huszárok. A tréfás kedvű írek új szót találtak ki. Ha azt mondják: bojkottálni, ez annyit tesz, mint kiátkozni.

1880. november 26.án, pénteken, az ulsteri önkéntesek és rendfenntartó erők nagy része lélekrázó búcsú után végre tábort bontott. Mindkét fél örvendezett, hogy megmattolták a Földligát, de mindenki tudta, hogy ez pirruszi győzelem volt. E meglehetősen groteszk erőfitogtatás 250 000 fontjába került a kormánynak. És mindez pusztán azért, hogy egy intéző - mégha birtokos lett volna - eladhassa termését és állatait, mielőtt továbbállna.

Mert miközben lassan eltűnt a távolban a legfurcsább menazséria, amely átkelt a Connaughton, Boycotték csomagoltak. Mivel a környékről minden kocsis odébbállt, a kapitány és családtagjai a tábori mentőkocsin hagyták el a házat. A parasztok zaklatásától kísérve 1880. december 1-én Dublinba érkeztek, ahol nagy sietve hajóra szálltak. Élete hátralévő tizenhét évében Boycott kapitány egyszer még visszatért megpróbáltatásai színhelyére, de hamar belátta: jobb lesz intézői tehetségét a barátságosabb suffolki tájon kamatoztatnia. Nem tudni, hogy örömére szolgált-e, hogy az ír bérlők helyzete a Földliga agitációja következtében fokozatosan javult. Az 1880-es földtörvénnyel megvalósult a "három F" követelése, majd - amit Boycott már nem ért meg - 1903-ban kibocsátották az ún. Wyndham-féle fölvásárlási törvényt, amely lehetővé tette, hogy az ír bérlők megvásárolják az általuk művelt földeket.