Félelmetes vagyonok süllyedtek az óceán mélyére az idők során, ám talán a legtöbb a nagy földrajzi felfedezések idejét követő évtizedekben. S már akkor is voltak olyanok, akiket ellenállhatatlanul vonzott a temérdek kincs. Közéjük tartozott William Phips is.

A mesébe illő történet 1641 szeptemberében kezdődött. Hispaniola szigetén (a mai Haiti és Dominika), a kicsiny Puerto Plata kikötőjében hatalmas tömeg tolongott. Az emberek majd fölfalták szemükkel az indulásra készülődő hajókat. Az öbölben húsz, kincset szállító hajó horgonyzott, maga a híres "Plata Flota", azaz az Ezüstflotta. Minden hajó gyomra ezüstöt és aranyat rejtett magában. Két éven át hordták össze Amerika kincseit: a potosíi bányák ezüstjét, Margarita-sziget igazgyöngyeit és legfőképp az aranyat Maracaibóból, a perui inkáktól és Mexikó bányáiból. És most az egész útnak indul Spanyolország felé. A kincsek értékét mai pénzben lehetetlen felbecsülni. Közeledett az indulás órája. Villavicencio admirális a parancsnoki hajó fedélzetére lépett. A rakodást befejezték. A parton a tömeg fölmorajlott, amint fölhúzták a zászlót a parancsnoki hajó főárbocára. Ágyúlövés remegtette meg a levegőt, a parti ütegek hagyományos tiszteletadása. Matrózok raja kúszott föl az árbocokon, mások a kötelet ragadták meg. A szél belekapott a vitorlákba, az ezüstflotta nekivágott az óceánnak. Az út jól indult, Egész éjjel északkelet felé tartottak, igyekeztek elkerülni a Bahama-szigetek nyúlványait, mivel itt zátonyok ezrei lestek a hajósokra. A legveszedelmesebb részt, a Turks-szigetektől 100 mérföldre húzódó Silver-padot, vagyis az ezüstzátonyt mindenáron igyekeztek elkerülni. Ezért is hajóztak észak felé, ha túljutnak az átjárón, irány kelet, a spanyolországi Cádiz kikötője.

A jól indult hajóút egy idő múlva fenyegető fordulatot vett. Erősödött a szél, hatalmas hullámok csapkodtak, vihar közeledett. A kitört orkán egyenesen az ezüstpad felé sodorta a hajókat, bárhogyan manővereztek is. A kapitányok mindazonáltal még remélték, hogy elérik a Mochair-zátonyok és a Silver-pad közötti átjárót. Ám a dühöngő tengeren lehetetlen volt a hajókat kormányozni. Megpróbáltak lehorgonyozni, de olyan heves volt a szél, hogy a horgony csak szántotta a tengerfeneket. A szélvész leszaggatta a vitorlákat, összetörte az árbocokat. Az emberek egymás után zuhantak a hullámokba, jajkiáltásaikat még csak nem is hallották. A katasztrófa már elkerülhetetlen volt. Egyik hajó a másik után csapódott a korallzátonyoknak. A valóságos templomokhoz hasonló, aranyozott spanyol hajók oldalán átzúdúlt a tenger, és kisöpört belőlük mindent. A "Plata Flota" mintegy 180 kilométerre a kontinenstől elmerült a hullámsírban.

Villavicencia admirálisnak sikerült megmenekülnie. A Santissima Trinidad vette fedélzetére, amelyet aztán sikerült nyugodt vizekre kormányoznia, végül visszavezetnie Puerto Plata kikötőjébe. Az admirálist bíróság elé állították, de a bírák úgy ítélték meg, hogy senki a világon nem tudott volna egy ilyen viharnak ellenállni. A két év alatt felhalmozott kincsekből semmi sem maradt. A roppant kincseket tartalmazó ládák a víz mélyén, a korallpadon pihentek az elsüllyedt hajók társaságában. Negyvennégy év telt el ezután. Majdnem egy fél évszázad, mire egy ember rászánta magát, hogy felkutassa az eltűnt flottát, és megpróbálja a felszínre hozni a hatalmas értékeket. Ez az ember Williem Phips volt.

Phips 1651. február 2-án született Észak-Amerikában, egy Maine állambeli kisvárosban, amelyet ma Bristolnak hívnak. Még nem volt messze a Mayflower érkezése, az első telepesek letelepedése, a honalapítás ideje. Az angol telepesek kevesen voltak, nagy farönkökből összerótt házakban laktak, és nap mint nap szembe kellett nézniük az egyre kevésbé barátságos indiánokkal és a zord természeti körülményekkel. William apja fegyverkovács volt az óhazában. Még a XVII. század elején hajózott át az Újvilágba. Gyermekkorában William birkákat őrzött, írni, olvasni sosem tanult meg. Tizennyolc éves korára valóságos Herkulessé vált, 195 centi magasra nőtt. Ekkor elszegődött inasnak egy hajóácshoz. Itt addig építgette a hajókat, míg végül csillapíthatatlan vágy fogta el, hogy maga is tengerre szálljon. Az utókor nagy szerencséjére a szintén amerikai Cotton Mather - lelkipásztor, hitszónok, valamint az születő amerikai irodalom egyik első képviselője - 1702-ben hozzálátott, hogy megírja Phips életét. Bizalmas jó barátja volt Phipsnek, így értesüléseit első kézből szerezhette.

William tehát arról álmodott, hogy tengerész lesz. Talán ezért is kezdett udvarolni Mary Spencernek, aki egy kereskedelmi hajó kapitányának leánya volt. Egy közönséges kézműves részéről ez páratlan merészség volt. Ő azonban bátran Spencer kapitány elé állt, és közölte vele, hogy három vágy fűti: Elvenni Maryt feleségül, egy királyi hajó kapitányává lenni, és végül egy szép téglaházat venni a Green Lane-en. William fellépése minden bizonnyal igen meggyőző lehetett, mert Spencer kapitány beleegyezett a házasságba. Egy kis szerencsével siekrült annyi tőkét összehoznai, amennyivel hajóépítő műhelyt alapíthatott. Miután már több hajót épített mások számára, ácsoltatott egyet magának is. Mikor a rézbőrűek megtámadták Phips hajóépítő műhelyét és porig égették, a hajója szerencsére megmaradt. Fölterelte hát erre a családját és a közeli falu egész lakosságát, Bostonba hajózott velük. Ott telepedett le, he egyelőre nem is a Green Lane-en. Nem olyan ember volt, akit elkeserítene a kudarc. Bostonban új műhelyt nyitott, hajójával pedig gyümölcsöző kereskedelmi utakat tett. A kikötőben sűrűn találkozott tengerészekkel. Szívesen töltötte velük az időt a kocsmákban, olykor fizetett is nekik egy-egy italt, és hallgatta az elbeszéléseiket. Az öregek egyébről sem beszéltek, mint a kalózkodásról, a déli tengerek veszedelmeiről. A füstös kocsmák falai Drake, Morgan, a gyilkos Montbars és más kalózok neveitől visszhangoztak. Kirabolt hajók és mesés kincsek körül forogtak az elbeszélések. És még valamiről: az elsüllyedt hajórakományokról.

Egyes statisztikák szerint száz év alatt 217 ezer hajó süllyedt el a tengereken, a földből kibányászott nemesfémeknek pedig jó egynyolcada az óceán mélyére került. Valójában maga a tenger volt a legnagyobb kalóz. Úgy látszik, az aranytömbök és -rudak hátrányosan befolyásolták a manőverezőképességet, s a dugig megrakott hajók teste nem tudta elviselni a megpróbáltatásokat. Történt, hogy egy nap egy vén tengerész beszámolt William Phipsnek az ezüstflotta pusztulásáról. Mondani sem kell, hogy Phips figyelmét megragadta az elbeszélés. Ettől fogva egyetlen célt látott maga előtt: felszínre hozni az elsüllyedt kincseket. Egy ilyen expedíció útnak indításához természetesen pénzre volt szükség. Phips ugyan módos ember volt, de egy ekkora vállalkozáshoz szükséges tőke nem volt a birtokában. Fölkereste hát Boston tekintélyes polgárait, ám ezeket a hithű puritánokat egyáltalán nem érdekelték az efféle hívságok. Múltak a hónapok, s William Phips egyre tisztábban látta lelki szemei előtt a tenger mélyén heverő milliókat. Időközben vállalkozásai szépen fejlődtek. Árui a part mentén mindenhová eljutottak. Főleg néger rabszolgával és virginiai dohánnyal kereskedett. Egyre merészebbé vált, felbukkant a Karib-tengeren, többször is fölkereste Panamát. Itt találkozott a tengeri és szárazföldi rablókkal. A találkozások őszinte örömére szolgált. Hisz miért ne kezdhetne vállalkozásba a kalózokkal? Ezeknek az akasztófavirágoknak imponált hatalmas termete, roppant ereje; ökölcsapásai hírnevet szereztek neki az egész szigetvilágban.

Öt év telt el így. Némi vagyonnal tért vissza Bostonba, valamint pontos értesülésekkel, hogy hol süllyedt el az ezüstflotta. Az elhatározás erősebb volt benne, mint valaha: fölkutatja a korallzátonyok fogságában lévő kincseket. Ám tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy a kalózoktól hemzsegő Karib-tengeren csak egy ágyúkkal fölszerelt nagy hajó tarthatja távol a nemkívánatos kíváncsiskodókat. Ilyen hajót meg hol szerezzen, ha nem Londonban? A nagy kalandorok életében mindig akad legalább egy olyan szerencsés pillanat, amelyet sikerül üstökön ragadniuk. Phips ötlete, hogy Angliába megy tőkét keresni a kincsvadászathoz, a megfontolt emberek szemében őrült vállalkozásnak tűnt. Ugyan ki hallgatna meg Londonban egy ismeretlen amerikai telepest, egy harmadrendű tengerészt? A józan ész azonban soha nem volt a kalandorok erős oldala. Phips tehát kicsiny hajóján nekivágott az óceánnak, s 1682 tavaszán horgonyt vetett a Temze torkolatában. Parányinak érezte magát a hatalmas városban, ám túltette magát szorongásán. Sőt, az a merész ötlete támadt, hogy miért ne kérhetne kihallgatást magától a királytól. Ez újfent páratlan merészség volt Phips részéről, hisz mit mondhat egy hajdani amerikai pásztor II. Károly királynak, e ravasz és szkeptikus uralkodónak, akinek udvara az egyik legragyogóbb volt Európában.

Ahhoz hogy a király fogadja, tizenöt hónapot kellett a szokás szerint várakoznia. Phips azonban kitartó volt, és végül sikerült az uralkodó elé járulnia. Phipsnek sikerült meggyőznie a királyt! Sőt, rögtön megállapodást is kötöttek. E szerint Phips expedíciót szervezhet. Ha kincset talál, annak a fele a királyt illeti, cserébe viszont az uralkodó az angol flotta egyik legjobb hajóját, az Algier's Rose-t adja kíséretéül, tizennyolc ágyúval és kilencvenöt matrózzal a fedélzetén. Bostonban hatalmas ujjongással fogadta a tömeg az Algier's Rose-t, amint az a kikötő üteg üdvözlése mellett befutott az öblbe. Phipset győztesként ünnepelték, ám egy nyugtalanító hír is várta: megtudta, hogy egy bostoni nagyiparos is expedíciót szervez a kincs fölkutatására. Az előkészületek már hosszú ideje folytak. Az iparos kibérelte a Bonne Intentiont, amely napokon belül felszedheti a horgonyt. Phips azonnal döntött: meghívta a Bonne Intention kapitányát egy kocsmába. A két ember órákon át sértegette egymást, míg végre Phips alkut kínált: kutasson együtt a két hajó. Amit találnak, azt három részre osztják: egyet kap a király, egyet-egyet pedig a két kapitány. 1684 január 19-én a Bonne Intention és az Algier's Rose kifutott a kikötőből.

Először Nassau felé felé tartott az expedíció. Phips váltig állította, hogy itt egy arannyal megrakott vitorlásnak kell lennie a víz alatt. A baj csak az volt, hogy a helyszínre érve egy másik hajót is találtak ott, a Resolutiont, amely ugyancsak kincskereséssel foglalatoskodott. Phips azonban királyi pátensét lobogtatta, amely kizárólagosságot biztosított neki e téren. Phips búvárai hozzáláttak a kutatáshoz, de csak néhány darabka ezüstöt találtak. Ez a kudarc nem csak Phipset viselte meg, hanem a legénységet is, amely kétszer is föllázadt. Phips elfojtotta a lázadásokat, az engedetleneket elküldte Port Royalba, a kalózok fellegvárába, ő maga pedig új legénységet toborzott, és Hispaniola szigetének északi partja felé vette az irányt. Útközben megpihent Puerto Plata kikötőjében. Egyik este Puerto Platában Phips segélykiáltásokat hallott. A hang irányába szaladt, és két csirkefogót talált, aki egy öregembert bántalmaztak. Kemény ökölcsapásokkal szabályosan elsöpörte a banditákat. Az öreg hálából elárulta neki a titkot, amit a banditák akartak kivenni belőle. Genovai volt, Ottavio néven mutatkozott be. Valaha kormányos volt a Nuestra Senora de la Concepción nevű hajón, az ezüst flotta zászlóshajóján. A kormányos közölte, pontosan meg tudja jelölni azt a helyet, ahol az egyik aranyszállító hajó nyugszik a tenger fenekén.

Phips visszanyerte hitét, és türelmetlenségtől égve az ezüstzátony felé hajózott. Ott azonban kiderült, hogy az öreg útmutatásai mégsem lehettek hajszálpontosak, ugyanis hónapokig hiába vizslatták a zátonyt, nem találtak semmit. A hajót pedig ki kellett javítani. Ideje volt azonkívül, hogy Phips beszámoljon a királynak kutatásairól, még ha azok teljesen eredménytelenek voltak is. Phips elindult Angliába, s a Bermudáknál megtudta, hogy II. Károly meghalt, utódja II. Jakab lett. Phips nem minden aggodalom nélkül tartott London felé. Félelmei jogosnak bizonyultak: II. Jakab és tanácsa nem mutatkozott túl barátságosnak iránta, sőt visszavették tőle az Algier' Rose-t is. William Phips egyik napról a másikra ott állt hajó, megbízatás és egyetlen peták nélkül. Ostromolni kezdte az irodákat, beadványaival fárasztotta a képviselőket. Néhányszor olyasmiket talált mondani a királyra, amit egy monarchiában nem éppen tanácsos. II. Jakab börtönbe is vetette, egy évet ült rács mögött. Amint kiszabadult, szerencsétlenségéhez egész London városát tanúul hívta. Mesés kincseket akar adni országának, erre úgy bántak vele, mint holmi álmodozóval. Addig mondta a magáét, amíg végre talált valakit, akit érdekelt a dolog. Albemarle hercege volt az. Utána Sir John Narborough, egy tengerész jelentkezett, majd mások is. Szindikátust alakítottak a költségek fedezésére. Ezt látván, II. Jakab is beadta derekát. Pártfogásába vette az expedíciót, ennek fejében a talált kincs egytizedét kérte. Phips részesedését egyhetedben határozták meg. 1686. július 18-án hivatalos oklevelet kapott a királytól, majd 1687. március 4-én királyi parancsot. A szindikátus két hajót bocsátott rendelkezésére: egy kétszáz tonnás fregattot, a James and Maryt, huszonegy ágyúval és az ötventonnás Henry of Londont tíz ágyúval. Mindkét hajót megrakták élelemmel és fölszereléssel.

Három heti eredménytelen kutatás után úgy látszott, hogy rájuk mosolygott a szerencse. Az egyik este A Henry of London egyik tisztje egy igen szép legyező kagylót pillantott meg a víz alatt. Megkérte egyik búvárát, hogy hozza föl neki. A búvár a merülés után szinte azonnal rendkívül izgatottan a felszínre bukott. A kérdésekre közölte, hogy a kagyló elcsúszott valami hosszú tárgyon, ami akár egy aranyrúd is lehet. Újra alámerült, ezúttal egy kötéllel, és a felszínre húzták azt a valamit, amiről kiderült, hogy valóban aranyrúd. Másnap aztán újabb tárgyakat hoztak a felszínre, s ez megerősítette meggyőződésüket, hogy megtalálták a hajót a kincsekkel együtt. A Henry of London kapitánya hajójával visszatért Puerto Platába. Mindkét hajót felkészítették, s együtt érték el a megjelölt helyet. Ettől kezdve hat héten át mindennap a zátony körül sürgött-forgott a csónak a búvárokkal. A kincsvadászat februártól április 19-ig tartott. Ez idő alatt felszínre hoztak 30326 font súlyú érmét és 22196 font súlyú ver fémet, összesen 52522 font súlyú nemesfémet, anélkül, hogy különválasztották volna az ezüstöt és az aranyat. Miután a kamrát kiürítették, egy másikat kerestek. Innen azonban csak csekély mennyiségű érmét hoztak a felszínre. Április 15-18 között elég sovány volt a termés, és az élelmiszerkészlet is kimerülőben volt. Hispaniolára nem térhettek vissza, félvén egy esetleges kalóztámadástól. Irány tehát London. A James and Mary egymaga futott be a kikötőbe, a Henry of London hat napot késett.

1687. június 6-án Phips fölhajózott a Temzén. A király nagy pompával fogadta őt a windsori kastélyban. Az uralkodó június 28-án nemesi rangra emelte. A királyi kincstár tisztviselői pontosan számba vették a zsákmányt. Értéke mintegy 300 ezer aranyfontra becsülhető, ami abban az időben minden képzeletet felülmúló összeg volt. Phips azonban mielőbb szeretett volna visszatérni, hogy a maradékot is a felszínre hozta, és ezt közzé is tette. Erre csak úgy özönlöttek a pénzemberek. Phips azonban hálából a bizalomért, csak azoknak a jelentkezését fogadta el, akik már az első utat is támogatták. Új flotta futott ki tehát a kikötőből. Egyenesen a hajóroncs felé tartottak. Megérkezésük után azonban rögtön a szemükbe tűnt, hogy már mások is jártak itt azóta. Az első vállalkozás sikere túl nagy port kavart, és Phips távozása után szinte azonnal újabb kincskeresők érkeztek a helyszínre.

Kénytelenek voltak visszatérni Londonba. A vállalkozók, akiknek az első expedícióból származó hasznát nem veszélyeztette a második út kudarca, jó képet vágtak a dologhoz. II. Jakab kinevezte Phipset Massachusetts álam főseriffjévé. Nem sokkal később kormányzója lett az államnak, valamint Maine és Új-Skócia főkapitánya. Elérte, hogy a kolónia új, liberálisabb alkotmányt kapjon, ám habozás nélkül levert minden lázadási kísérletet. Kormányzóságának kezdetén még foly-tak a salemi boszorkányperek, dúlt a kvéker vallási türelmetlenség. Mint főkapitány hadjáratot vezetett a franciák ellne, megtámadta Québecet. Mindez sok pénzbe került, emiatt kénytelen volt különadóval sújtani Bostont. Ezt nem vették tőle jó néven, annál is kevésbé, mivel végül vereséget szenvedett. Panaszt tettek rá Londonban, emiatt át kellett hajóznia az óceánon, hogy személyesen védhesse meg magát. Mentségére fölhozta, hogy a végzetes hadjáratban ő maga is tönkrement anyagilag. Ez annyira igaz volt, hogy adósságai miatt le is tartóztatták. William Phips az adósok börtönében halt meg 1695. február 18-án, 44 éves korában Londonban.

Mint javíthatatlan álmodozó, a börtönben is információkat gyűjtött Bobadilla, Kolumbusz vetélytársának kincseiről. Már megvetette egy újabb expedíció alapjait, mikor elragadta a halál. Bobadilla kincseinek titkát magával vitte a sírba. És vele együtt talán az ezüstflotta másik tizenkilenc hajójáét is, amelyek még ma is a tengerfenéken nyugszanak.