VIII. henrik hat feleségének fantasztikus históriájából a közönség érdeklődését mindig is az első rész vonzotta inkább: a szerelmi, politikai és vallási okonak az a kibogozhatatlan szövevénye, amelynek csúcspontja a király válása Aragóniai Katalintól, szakítása a Szentszékkel; ennek folytatása Boleyn Anna tragikus története, akit a király előbb imádott, majd házasságtörésért lefejeztetett; zárószakasza pedig a harmadik feleség, Jane Seymour halála, akiknek emlékét az örökíti meg, hogy neki sikerült, ami két elődjének nem: tizenkét hónapi házasság után megajándékozta a királyt az áhított trónörökössel, ám ez a diadal az életébe került.

A király utolsó három házassága együttvéve nem tartott hat évig; mindhárom terméketlen volt, s mindhárom feleség, összehasonlítva a korábbi asszonyokkal, meglehetősen jelentéktelen maradt dinasztikus vagy vagy feudális szempontból. Egyikük sem hozott a világra jövendő uralkodókat; egyikük háta mögött sem álltak olyan rokonok, akik készek lettek volna csatába indulni Anglia ellen, hogy bosszút álljanak, amint azt V. Károly kis híján megtette Aragóniai Katalin védelmében. Ám mindez nem jelenti azt, hogy emberileg is jelentéktelenek lettek volna.

Ha úgy vesszük, a királyi házasságok második menete a váratlan fordulatok és regényes elemek tekintetében semmiben sem marad el az elsőtől.

Jane Seymour halálakor, a király őszinte fájdalmát látva (VIII. Henrik ezt az egy feleségét siratta meg) sokan úgy gondolták, hogy most már vége szakadt a sorozatnak. Végtére is VIII. Henrik ekkor már 46 éves volt - ami a XVI. században majdcsak hajlott kornak számított -, a két lány mellett fiúutóda is volt, a jövendő VI. Edwaard. Ám csalódniuk kellett: az európai uralkodóknak menesztett gyászjelentésekkel együtt levelek mentek az angol követeknek is, hogy küldjenek részletes jelentéseket az eladósorban levő hercegnőkről. Így hát, miközben a szerencsétlen Jane holtteste bebalzsamozva, aranyos lepellel borítva, fején koronájával, s minden ékszerével még a Hampton Court tróntermében feküdt, az angol követek már kontinenszserte ügyködtek, hogy a következő frigyet nyélbe üssék.

Eleinte úgy tűnt, hogy a választás V. Károly egyik unokahúgára fog esni, az ifjú dániai Krisztinára, aki 16 évesen maradt özvegy az utolsó milánói herceg, II. Sforza Ferenc után. A lány Hans Holbein által megfestett arcképe romantikus érdeklődést keltett a királyban. De Krisztina nem tudta elszánni magát: tudott a király korábbi házasságainak balszerencsés kimeneteléről, így hát a szóbeszéd szerint ezt mondta egyik udvarhölgyének: - Örömest hozzámennék feleségül, ha volna még egy pótfejem. - Míg a tárgyalások akadozva haldtak, a protestánsok máris megfújták a riadót. Házasság olyan hercegnővel, aki a katolikus világ legerősebb hatalmához, a német-római császársághoz kötődik, hosszabb-rövidebb időre óhatatlanul a Rómához való közeledést jelentette volna.

VIII. Henrik elvben nem támogatta a reformációt. Csupán Boleyn Anna iránti fellángolása vitte rá, hogy megszakítsa a kapcsolatot a Szentszékkel, és magát a ma már anglikánnak mondott nemzeti anyaszentegyház fejének nyilvánítsa. Ez az egyház az ő akaratából, megőrízte hagyományos vonásait: szakadár volt, de még abban az értelemben sem eretnek, amelyben Luther vagy Kálvin követői. A király pedig esküdt ellensége volt ezeknek a szélsőséges protestánsoknak. Nem riadt vissza attól, hogy felakasztassa vagy lefejeztesse a pápához hű alattvalóit - mint Fisher püspököt vagy Morus Tamást -, de ugyanúgy kész volt arra is, hogy máglyára küldje azokat, akik tagadták a szentségek érvényességét vagy vitatták a szentmise szerepét.

A Rómával való kibékülés eshetősége ijesztő volt tehát az őszintén hivő protestánsoknak is, de még inkább a haszonlesők hadának, akik a pápával való szakítás után rávetették magukat a kolostorok és kegyhelyek kincseire.

Ezeknek az újgazdagoknak a vezéralakja Thomas Cronwell miniszter volt, a Rómával szembeni lázadás egyik főkolomposa. Cromwell szilárdan eltökélte, hogy megakadályozza a király házasságát Krisztinával, s mikor a tárgyalások egy időre zátonyra futottak, kirukkolt egy másik jelölttel. Ez a cléves-i herceg húga volt. A hercegnek az alsó Rajna-vidéken voltak birtokai, a Flandriával határos területeken.

A lányt Annának hívták, s mint egész családja, luteránus vallású volt. Kora 34 év, ami nem kevés, de hát a király sem volt már éppen fiatal. Származását sem lehetett különösebben fényesnek mondani: a kis német fejedelemségek nem sokat nyomtak a latban, a cléves-i pedig még ezek között is a szegényebbek közé számított: a schwannenbergi hercegi kastély romantikus neve (Hattyúhegy) dacára ódon bagolyfészek volt. Ennek ellenére a hercegség, mely német és flamand területeket ölelt fel, továbbá pontosabban meg nem határozott felségjogokkal rendekezett Guelders fölött, értékes lehetett VIII. Henrik számára, mivel a Franciaország és a német-római császárság által vitatott területen helyezkedett el.

Politikai szempontból tehát Cromwell remekül választott. A király, aki akkoriban rossz viszonyban volt V. Károllyal, nyomban tárgyalásokat indított. Majd útnak indult az udvari festő, Hans Holbein, hogy megfesse a hercegnő arcképét. A jövendő férj ugyanis erősen remélte, hogy a frigyben a szemét is jóllakathatja. Ami az igazat illeti, a követek jelentéseinek gyanút kellett volna ébreszteniük benne: egyikben sem esett említés Anna külső adottságairól, mind csak nemes erényeit taglalták. A király csak annyit tudhatott meg belőlük választottja külleméről, hogy magas, fejedelmi tartású termetés - ami egy királynétől el is várható.

Hans Holbein festménye igazolni látszott a reményeket: nem éppen klasszikus szépséget mutatott, de nyugodt, szelíd arcot, melyet kissé titokzatossá tett a furcsa hajviselet. 1539 decemberének végén, mikor híre érkezett, hogy a menyasszony és kísérete hányattatott átkelés után london felé tart, Henrik már nem bírt magával a türelmetlenségtől, és elébe ment Rochesterbe, hogy pompás ajándékkal köszöntse jövendő hitvesét.

Amikor Annát meglátta, szóhoz se jutott. A festményen nem ezt a nőt látta: az csak Hans Holbein képzeletében élt. A király előtt egy flamand kanca állt, nagy darab, suta, ragyás képű nőszemély. A király erőt vett magán, és megölelte, pár udvarias mondattal köszöntette; de mikor elhagta szálláshelyét, arca vörös volt a dühtől, és fogcsikorgatva mondta: - Becsaptak! - Még aznap este visszatért Londonba és a szemrehányások özönét zúdította Cromwellre. Holbein is kegyvesztett lett, és jobbnak látta, ha egy időre eltűnik az udvarból.

A király legszívesebben visszaküldte volna Annát a cléves-i herceghez, mint egy rakomány romlott árut, ám tisztában volt azzal, hogy egy effajta incidensnek beláthatatlan következményei lehetnének. Nem maradt más hátra, mint hogy jó képet vágjon a rossz játékhoz, és folytatódtak a házassági előkészületetk.

Az esküvőre 1540. január 6-án került sor. A király bortányos késéssel érkezett, olyan komor ábrázattal, mint aki vesztőhelyre megy, nem pedig oltár elé. A menyasszony a szemtanúk leírása szerint fegyelmezettnek és szomorúnak látszott. Ez a nász eleve arra rendeltetett, hogy sohase teljesedjék be. Másnap reggel az udvaroncoknak , aki sejtelmesen érdeklődtek, vajon most már ínyére van-e az új feleség, a király dühösen vágott vissza: - Dehogyis ! Még kevésbé, mint annak előtte! - és igencsak kersetlen szavakkal közhírré tette, hogy új feleségének közelsége minden nagyobb fokú intimitás vágyát kiölte belőle.

Mindennek dacára a furcsa pár még hat hónapig megosztotta a hitvesi ágyat. Anna teljesen úgy viselkedett, mintha férjének magatartása a lehető legtermészetesebb lett volna. - De hát Felséged még szűz! - mondták neki egy nap udvarhölgyei. - Ugyan hogy lehetnék az, hiszen minden éjjel a királlyal hálok! Mikor befekszik az ágyba, megcsókol, és azt mondja: Jó éjt kedvesem, reggel pedig úgy válik el tőlem: légy jó, drágám. Ez talán nem elég?

- Felség - kockáztatta meg Lady Ruthland, a nevetéstől fuldokolva -, valami több is kell ahhoz, hogy egy kis herceg szülessék.

Ez a beszélgetés, amelyet szinte valamennyi történetíró idéz Anna naivitását bizonyítandó, mégsem hangzik túlontúl meggyőzően. Aligha képzelhető el ugyanis, hogy egy harmincöt éves nő egy reneszánsz udvarban ne tudott volna többet az élet dolgairól; hiszen ott az élet minden eseménye - a legszemélyesebb ügyek is, mint a születés, a halál, olykor a szeretkezés - szemtanúk előtt zajlottak le. Annának gyógyíthatatlanul ostobának kellett volna lennie, holott a történet folytatása azt bizonyítja, hogy korántsem volt az. Szavaiban inkább némi iróniát érezhetünk, amit udvarhölgyei nem értettek meg. Valószínű, hogy ő még a királynál is kevésbé vágyakozott a frigy beteljesítésére.

Mert miközben ő nem volt az, akinek a képmás mutatta, Henrik sem volt már holmi mesebeli herceg. Negyvenkilenc évesen idejekorán megöregedett, elpuhult és elhízott, lábát pedig szifiliszes fekélyek lepték el. Az esküvő másnapján nyilvánosság előtt kijelentette, hogy új feleségének melle megereszkedett és kevésbé kívánatos; de valószínűleg Anna se tarthatta túlzottan csábítónak újdonsült férje lábait.

A balszerencés frigy kovácsát, thomas Cromwellt végül is árulás vádjával tömlöcbe vetették. Miközben a londoni Towerben raboskodott, parancsot kapott a királytól, hogy készítse elő a házasság semmissé nyilvánítását. A király már csak azért sem akarta halogatni a dolgot, mert időközben belehabarodott a királyné egyik udvarhölgyébe, a még alig húszéves Catherine Howardba, és fejébe vette, hogy felségül veszi. Cromwell iparkodott jól végezni a rábízott feladatot, a király részéről megnyilvánuló egyetértés hiányára alapozva az érvénytelenítést. Remélte, hogy ezzel megmentheti életét: de csak annyit ért el, hogy az árulókra váró kínhaláltól sikerült megmenekülnie, és kegyelemből lefejezték.

Eközben Anna parancsot kapott, hogy hagyja el a királyi palotát, és vonuljon vissza a richmondi kastélyba a Temze partjára. Baljós előérzésekkel indult útnak. Mikor aztán három komor arcú tisztségviselő jelent meg nála, úgy érezte, ütött az utolsó órája, és elájult.

Mikor életre rázták, megtudta, hogy a király nem akarja bántani; mi több, ha hajlandónak mutatkozik teljesíteni jogos kiívánságait, valóban királyi jutalomra számíthat. Elég, ha beleegyezik a házasság semmissé nyilvánításába, és kijelenti, hogy elhagyja a hitvesi hajlékot ugyanabban az állapotban, ahogyan oda érkezett. Anna fölismerte, hogy ez a nagy alkalom az életében: egy csapásra megszabadulhat Henriktől, az udvarban rá leselkedő veszélyektől, és királyi kegydíjat élvezhet. Szegényes hercegségébe visszatérni a legcsekélyebb kedve sem volt, ezt nyíltan ki is mondta. Kijelentette, hogy aláírja a kívánt nyilatkozatot, de neki is vannak feltételei: ezeket nyomban közölte is.

Henrik a jó hír hallatán roppant nagyvonalúnak mutatkozott. Föl sem merült benne a kérdés, miért hajlandó Anna ilyen könnyen lemondani a társaságáról. Két kastélyt adományozott neki, Richmondot, és Blechingleyt; évi négyezer font kegydíjat; legkedbóvesebb nővérének címét, és elsőséget a királyság valamennyi udvarhölgye között. Kétségkívül Anna volt a király valamennyi felesége közül az, aki a legjobb boltot csinálta. Új tisztségében még udvarlói is akadtak, sőt, állítólag egy fia is született.

Ekötben a király már lelkesen készülődött ötödik házasságára a bájos Katalinnal, aki tövis nélküli rózsájának nevezett. A lány nemesi származésú volt, a norfolki hercegi család egyik elszegényedett ágának sarja, és unokatestvére Boéeyn Annának, akinek az anyja volt Howard lány. Katalin serdülőkorát előkelő rokonainak kastélyában töltötte, a nagy nemesi házak promiszkuitásában, ahol a rokonság fiú- és leánygyermekeit az ősi feudális szellemben nevelték.

Ebben a környezetben egymást érték a szerelmi intrikák. Katalin még tizenhárom éves sem volt, amikor nagyanyja, az öreg hercegné a zenetanár, bizonyos Madox karjai közt találta. A zenemestert elbocsátották, mire a lány egy távoli rokonnal, Francis Derhammel vigasztalódott, aki apród, majd lovász volt a Norfolkok mellett. Ez a viszony jó ideig tartott, a komornák és a kastélybeli lányok segédletével (a kastélyok kissé hasonlítottak a kollégiumokra: az egyik szárnyban helyíezték el az apródokat, a másikban az ifjú udvarhölgyeket). Később a fiú eltűnt, és állítólag kalózkodásra adta a fejét az ír tengeren. Da Katalin újabb unokatestvért talált az udvarnál, Tom Culpeper személyében: már éppen azt tervezték, hogy összeházasodnak, amikor terveiket felborította Henrik hirtelen ébredt szerelme.

A Howardok, akik alig várták, hogy ismét fölénybe kerüljenek a katolikus párt élén, háttérbe szorítva a protestánsbarát Seymourokat, szó szerint a szerelmes király karjaiba lökték a lányt. Lelkesen biztosították a királyt, hogy Katalin éppoly tisztességes, mint amilyen szép. Öreg nagyanyja annyit jegyzett meg: - Azért csak nem küldhetik vesztőhelyre, amit azelőtt csinált.

Az esküvőre 1540. június 28-án került sor, ugyanazon a napon, amikor Cromwellt kivégezték. A király szerette összekapcsolni az esküvőket, és a kivégzéseket. Eleinte felhőtlen boldogságban éltek; Henrik mintha egyenesen megfiatalodott volna. Katalin pedig, aki lánykorában nem élt különösebb bőségben, boldogan vetette bele magát a jótékonykodó királyné szerepébe.

Vidám teremtés volt, aki jókedvet gerjesztett maga körül. Még elődjének, Annának is küldött ajándékokat, mert lelkifurdalás kínozta, hogy kitúrta pozíciójából. (Valójában a francia követ beszámolója szerint Madame de Cléves soha még ilyen jól nem élt; naponta új ruhában jelent meg, és roppant elégedettnek tűnt.)

Ezalatt a királyné és éhenkórász rokonsága elözönlötte az udvart, és beügyeskedte magát a legjobb pozíciókba. Föltűnt az egykori szerető, Francis Derham is, akit Katalin habozás nélkül szolgálatába fogadott ajtónállóként, csupán annyit kötött a lelkére, hogy vigyázzon a nyelvére.... Az asszonynak legkisebb érzéke sem volt az óvatossághoz: Tom Culpererrel folytatott kalandja is ment tovább, mintha mi sem történt volna. Üzengettek egymásnak, találkozgattak - az udvarhölgyek cinkos közreműködésével. A helyzet nem tarthatott soká: néhány pletyka a királyné múltjáról hamarosan fülébe jutott valakinek, akinek érdeke fűződött ahhoz, hogy megszüntesse a Howardok és pártjuk befolyását a királyra.

Alapos és titkos nyomozások sora után - melyek újabb elemeket is felszínre hoztak - Crammer érsek, a protestánsbarát frakció vezéralakja magára vállalta a feladatot, hogy tájékoztatja VIII. Henriket. 1541-ben, Mindszentek ünnepén került sor erre, a boldog házasség tizenötödik hónapjában. Katalin neszét vette, hogy valamit forralnak ellene: kétségbeesetten próbálkozott a káponában imádkozó király elé kerülni, hogy lábai elé vesse magát, és kegyelemért könyörögjön; ám a strázsák útját állták, hiába sírt, hiába könyörgött. Ez a jelenet olyan mélyen beivódott a nép fantáziájába, hogy még ma is azt beszélik: a Hampton Cout nagytermén átok ül, és kétségbeesett kiáltozásokat hallani. A királynénak megtiltották, hogy elhagyja termeit: muzsikusait egy homályosan fenyegető mondattal eresztették szélnek: - Többé nincs idő táncra.

A király összeroskadt a feltárt tények súlya alatt. A tanács tagjai látták, hogy gátástalanul sír, hirtelen megörekszik, de még mindig nem hiszi egészen, amit hallott. Nem akart megtorlással élni feleségével szemben; végtére is, amit hallott, az a múltra vonatkozott. Állítólag azt akarta felkínálni az asszonynak, hogy vonuljon kolostorba. Ám az információk köre feltartóztathatlanul bővült: valaki kiejtette a száján Tom Culperer nevét, és utalt az ifjú királynéval való meghitt viszonyára. Ekkor felgyorsultak az események, egymást érték a letartóztatások. A bíróság elé citált egykori szerető, Francis Derham beismerte, hogy teljes meghittségig jutott Katalinnal, felhozva, hogy az időt tájt jegyben járt vele. A viszonynak már évek óta vége szakadt; ennek ellenére a felségárulót kínhalálra ítélték, ami abból állt, hogy felakasztották, majd még elevenen levágták a kötélről, kibelezték, végül lefejezték. Mindeme kínszenvedés pedig csak azért, mert szeretkezett egy lánnyal, akit a király évekkel később feleségül szemelt ki.

Tom Culperer ellenben - aki ugyan bűnösebb volt, mivel a már trónon levő királynéval is szerelmeskedett - enyhébb elbánásban résesült, lévén a király egyik kedvenc udvaronca: csupán fejvesztésre ítélték. mindkét kivégzésre 1541 decemberében került sor. Katalin ekkor már a Syon House-ban raboskodott, egy kolostorféleségben London szélén. A király, aki talán kibúvót akart kínálni neki, azt ajánlotta, hogy mentse magát a Parlament előtt. De Culperer halála alighanem annyira megviselte az életvidám, ifjú teremtést, hogy elszállt minden életkedve: inkább lemondott a védekezésről, bűnösnek és halálra méltónak vallotta magát.

1542. február 13-án végezték ki a Tower mezején; ugyanott, ahol hat évvel korábban unokanővérét, Boleyn Annát. Mielőtt a hóhérbárd alá hajtotta volna fejét, kétségbeesetten kiáltott föl: - Inkább halnék meg Culperer feleségeként, mint hogy Anglia királynéjaként éljek!

Több mint egy év telt el a szerencsétlen Howard Katalin halála után, mikor Henrik megkérte egy újabb Katalin kezét, Lord Latimer özvegyíéét, akit az udvarban inkább lánynevén, Catherine Parrként ismertek. Miután megszűnt a katolikus Howardok hatása, a király ismét a protestánsbarátok felé hajlott.

Lady Latimer a reformáció követője volt: akárcsak a Seymourok, ő is rokonszenvezett a kálvinista jellegű radikalizmussal, s erősen vitatta VIII. Henrik lagymatag anglikán kompromisszumát. Korabeli fogalmak szerint már érett asszonynak számított: túl volt a harmoncon, szépnek sem volt mondható, de társaságban kellemes és eleven volt.

A király ajánlata eleinte érthető riadalommal töltötte el, többek között aazért, mert valaha kis híján jegyben járt thomas Seymourral, Jane királynő fivérével. De az uralkodó figyelmének első jeleire az óvatos Tom eltűnt az udvarból: nem akarta életét kockáztatni. A magára maradt Katalim hideg fejjel végiggondolta a helyzetet. Nem volt már szertelen fruska: tudta hogyan kell bánni a házsártos, beteg öregemberekkel. Tizenöt éves volt, amikor rokonai hozzáadták a roskatag Lord Borough-hoz, aki egy év múlva özvegyen hagyta, utána következett Latimer, az elmúlt évtized politikai-vallási viszályainak jelentős figurája, aki szintén jóval idősebb volt feleségénél, 1543-ban halt meg; és épp, amikor Ktalin reménykedni kezdett, hogy megismerheti a házasság kellemes oldalát is az ifjú Tom Seymour mellett, a király felborította minden tervét.

Vagy legalábbis késleltette megvalósulásukat. Az, hogy Henriknek nem sok van hátra, nyilvánvaló volt: a Howard-ügy súlyos csapást mért rá. Alig állt fekélyes lábán, néha őrjöngött a fájdalomtól. Saját magáról is néha harmadik személyben beszélt, ilyenkor az öregnek nevezte magát. A Tommal kötendő házasság terve nyugodtan várhatott tehát.

Az udvar felbolydult; ki így, ki úgy kommentálta az eseményeket. Ezek közül azonban csak egyetlen Richmondból származó, hiteles kommentár maradt az utókorra. A király egyetlen életben levő exfelesége, Anna, aki békés visszavonultságban, félig várúrnő, félig a falusi gazdasszony szerepében élt, állítólag ezt mondta: - Katalin asszony jókora terhet vesz a nyakába.

Akárhogy is, az általános megdöbbenés közepette 1543. jólius 12-én sor került az újabb esküvőre, és csöndes nyugalomban kezdetét vette a hatodik házasság. Egy kortárs szerint együtt látva a királyi párt, az ember azt mondta volna, már vagy húsz éve házasok. A király gyermekei, Mária, Erzsébet, és Edward hamar elvesztették anyjukat, és egyik nevelőtől a másikhoz kerültek. Katalin olyan családi otthont termtett számukra, amilyet nem ismertek eddig soha; mindhárom gyermek, bármennyire is különbözőek voltak is, hamarosan megszerette.

A király számára az idő múlásával Katalin inkább ápolónő lett, mint feleség: ő volt az egyetlen, aki viszolygás nélkül ápolta fekélyeit, és felvidította a hosszú órák során, amelyeket ágyban vagy székben üldögélve volt kénytelen tölteni.

Egy ilyen asszony igazán megérdemelte, hogy megmeneküljön elődei sorsától, és valóban, néhány kisebb teológiai vitát nem tekintve, a királyi pár töretlen békességben él egészen Henrik haláláig, ami 1547. január 28-án következett be. Ekkor Parr Katalin kárpótlást nyerhetett áldozataiért: amint az illendőség megengedte, feleségül ment hajdani udvarlójához, Tom Seymourhoz, aki ismét megjelent az udvarnál, méghozzá nagy tisztességben: mint az új király, a tízéves VI. Edward nagybátyja.

Házasságuk azonban nem tartott soká. Harmincöt évesen gyereket szülni nagy veszélyt jelentett abban a korban: Katalin nem is élte túl. A rákövetkező év augusztusában halt meg; kislánya sorsáról nem tudni, valószínűleg szintén nem maradt életben.

A legszerencsésebb Henrik-feleség továbbra is a negyedik, Anna volt, a rendíthetetlen nyugalmú flamand kanca, aki egészen a katolikus Mária idejéig eléldegélt. A két asszony, a hitbéli különbség ellenére, rokonszenvezett egymással; s amikor mostohaanyja meghalt, Mária szép síremléket állíttatott neki a Westminster székesegyházban.