Volt idő, mikor a hiénák Normandia tájain kóboroltak, és csapatokba verődtek a Duna partján. Mindez még a pleisztocén korban történt, ami csak a geológusok számára tűnik viszonylag közeli időnek: alig 1 millió éve kezdődött. Az ember őse még épp csak hogy kezdett emlékeztetni a Homo Sapiensre, amikor a hiéna már megfelelt a hiénaság minden követelményének. Erről egyetlen ősemberrajz, egyetlen sematikusan odavetett ábra sem maradt ránk. Mindössze az általa szétrágott csontok hatalmas mennyiségét hagyta örökül, de ennek alapján is érdekes megállapításra jutottak egyes hiénológusok: a kozmikus korszak hiénái ugyanúgy rágták meg a csontokat, mint barlangi őseik!

Azóta a hiéna réges-rég hátat fordított Európának. Ma már csak Ázsiában és Afrikában honos, a dzsungelek és szavannák vidékén. Három alfaját különböztethetjük meg, méretük és bundájuk mintázata alapján, színe alapján. A csíkos hiéna Észak-Afrikát részesítette előnyben, s onnan húzódott át Ázsiába, egészen az indiai Assamig. A foltos partvidéki hiéna inkább Kelet- és Dél-Afrika vidékein tanyázik, s mivel erről a vidéktől született a legtöbb útleírás, ez a legismertebb fajta. Dél-Afrika az otthona a harmadik, egyszínű alfajnak, melyet földi farkasnak is hívnak, ugyanis a juhok és bárányok nagy kedvelője, bár beéri hangyákkal vagy termeszekkel is, akár egy közönséges rovarevő.

A többi hiéna azonban mindig is ragadozó volt és az is maradt. Csontvázuk felépítése alapján a kutyák távoli rokonai, bár fejük a macskafélék fejére hasonlít. A cibetmacskafélékkel: a cibetmacskával és a mangusztával valóban közeli rokonságban áll a hiéna.

Alkaltilag egy nagy testű, rövid törzsű kutyára emlékeztet; tömzsi nyakán viszonylag nagy fej ül, fülei hosszúak, a 13 cm-t is eléri. Durva sörteszerű szőrzete a hátán nem túl sűrű, nyakán viszont erős sörényt alkot. Vastag lábán négy kemény, éles karmokban végződő ujj van: praktikus segédeszköz az ásához. Félelmetesek hatalmas állkapcsai, amelyekben sűrűn sorakoznak az oroszlénál is erősebb agyarak. Egy ilyen száraz leírás egyébként nem ad igazi képet a hiénáról. Hiszen azok, akik találkoztak is velük általában hozzáteszik, hogy undorítóak, förtelmesek, visszataszítóak. Rendkívül büdösek, pillantásuk pedig gonosz és gyanakvó. Járásuk állítólag sunyi sündörgés, szívettépő hangjukat pedig hol hisztérikus kacagásként, hol démoni üvöltésként írják le. Egyszóval: sokan ennek a dögevőnek nyújtanák át a szörnyszülöttek világbajnokságának első díját.

Pedig ez az állítólagos szörnyeteg valójában nagyon félénk állat. Félelmetes fogainak nyilvánvalóan nincs tudatában, mert minden veszedelmesebb helyzetben jobbnak látja kereket oldani. Elég, ha valahol a közelben ugatni kezd egy pincsi, a hiéna máris elszelel. Gyáva, mint a hiéna - tartja egy arab szólás.

Lehet hogy előítélettel viseltetünk velük szemben? Tény, hogy a hiéna dögevő, s ezzel fontos takarító szerepet tölt be a szavannán. Azt eszi, amitől a többi ragadozó undorral és megvetéssel elfordul. Az oroszlán és a leopárd nyomát követve megtisztítja utánuk a terepet, azaz eltakarítja a félig elfogyasztott zsákmány maradványait. Dióként roppantja össze azokat a hatalmas csontokat, amelyekkel az állatok királyának foga sem bír; kiszívja belőlük a csontvelőt, és az utolsó morzsáig eltünteti őket. Egyszóval, a hiéna gyomra mindent megemészt, amit az élővilág megteremt. Még a keselyűk sem képesek ilyen alaposan eltakarítani az állati maradványokat.

Azt gondolnánk, a döghús sohasem hiányzik a hiéna asztaláról, de valójában néha szűkös napok köszöntenek rá is. Az éhség pedig nagy úr: a hiéna ilyenkor leküzdi félénkségét, és lakott terület közelébe húzódik; időnként a falvakba lemerészkedve, de csakis éjszaka, az utcákon keres ehető hulladékot. S mivel az utcákat persze nem kinomdottan állati tetemek borítják, a hiéna mindent felfal. Nagy ritkán aztán arra is rászánja magát, hogy élő áldozatot ejtsen, de prédájából ítélve valóban nem árul el halált megvető bátorságot: acélos fogazata és éles karmai ellenére vadászként is kerül minden kockázatot, és csak a leggyengébb és legvédtelenebb lényeket támadja meg, például a bárányokat és a kecskegidákat. Alkalomadtán nem veti meg a juhot vagy a szamarat sem, de csak akkor mer nekik menni, ha betegek, legyengültek vagy megsebesültek. Ez azért is különös, mert a hiéna rendkívül erős állat. Afrikában többen szemtanúi lehettek, amint egy foltos hiéna nagy sebességgel rohan, pofájában egy nagy antilopot hurcolva.

A hiéna elleni közutálat egyik alapja az, hogy az egyik legkellemetlenebb éjszakai csendháborító. Az egész nappalt csöndben, egyetlen hang nélkül tölti el, ám az éjszaka valamilyen felszabadító hatással lehet rá, és ellenállhatatlan vonítási vágyat ébreszt benne. Sok állat ad ki vonyító hangot, egyik-másik nem is kellemetlent, de mindig szünetekkel tarkítva, és valamilyen jó okkal. A hiéna ilyen szabálynak fittyet hány: akár egyedül, akár többedmagával egész éjjel képes szünet nélkül üvölteni.

Ami pedig a hangját illeti, a csíkos hiénák vonítása még úgy ahogy elviselhető, ez nem több, mint a magas és alacsony hangok kakofóniája, amelyet időnként tompa morgás vagy fogcsikorgatás szakít meg. A foltos hiéna hangja azonban már hátborzongató hatást kelt. Pokoli nyöszörgések váltakoznak hisztérikus kacagással és démonikus röhögéssel. Valóban hajókötélből kell lennie az ember idegrendszerének, hogy nyugodtan végigaludjon egy ilyen koncertet. Aki először hallja a trópusi éjszakában a dzsungel közepén, kirázza a hideg.

Azzal is szoktá vádolni az éjszakai mesterdalnokot, hogy jelenlétében a kutyák hangjukat veszítik. Sőt, állítólag azzal a képeséggel is rendelkezik, hogy bármilyen hangot utánozzon.

Fölmerülhet a kérdés: mint csinál a hiéna azonkívül, hogy ördögi hangon kacag, gyáván ragadoz és döghúst eszik? Nos, természetesen családi életet is él az év bizonyos időszakában, mint bármely más állat. A foltos hiéna például 110 napos terhesség után hoz világra egy-két vak és rendkívül kedves kölyköt. A szaporább csíkos és parti hiéna alkalmanként 3-4 ivadékkal gyarapítja a nemzetséget, a földi farkas pedig fél tucatnyi utódot is kölykezik. A kölykök megszületésekor a hiéna nem gondoskodik számukra kényelemről: egyszerűen otthagyja őket a földön vagy legföljebb egy gödörben vagy nem túl mély üregben. Egyébként azonban valódi anyai gondoskodást tanúsít, és harciasan védelmezi utódait bármilyen veszedelemmel szemben. Igaz, nem sokáig: egyhónapos korukban az anyaállat sorsukra hagyja kicsinyeit. Ez azonban nem zavarja őket, ha a környéken bőven van táplálék, nemritkán lehet látni az anyjukkal, sőt az apjukkal együtt falkában futkosó kölyköket, amint elhullot állatot keresnek. A már megnőtt, de még fiatal állatokat világosabb színük alapján lehet felismerni; hamuszürke bundájukon halványan rajzolódnak ki fajtájuk jellegzetes jegyei, a csíkok vagy foltok. A kölyköknek nem kerül különösebb erőfeszítésbe a táplálék megszerzése. Eleinte elég egy döglött egér, hogy megtöltsék bendőjüket. És ezzel már meg is kezdték hivatásukat, az egészségügyi szolgálat ellátását.

A helyzet az, hogy néhány kellemetlen tulajdonságát leszámítva a hiéna hasznos tevékenységet végez. Neki köszönhetjük, hogy jelentősen csökkent Afrikában a járványveszély. És nemcsak a dögök eltakarításával szerez érdemeket, hanem azzal is, hogy kiválasztja a beteg egyedeket, különösen állatjárványok idején.

Az eddigiek ismeretében joggal feltételezhetnénk, hogy soha senki nem kívánta megszelidíteni a hiénát! Pedig akadtak ilyen különcök. A kölyökkorban elfogott, a fogsághoz hozzászoktatott és friss hússal táplált hiéna hosszú időre megmarad az ember közelében, egyszóval kutyává szelídül. Régen még látni lehetett Mombasa utcáin egy angol úriembert, aki egy foltos hiéna társaságában sétálgatott. Hűséges barátja volt, a rossz nyelvek szerint a hiéna türelmesen várt gazdája halálára... Kelet- és Dél-Afrika telepesei gyakran tartottak vadászkutya helyett hiénát. Ezek irigylésre méltó kitartással, fáradhatatlanul üldözték a kiszemelt vadat. Meg kell mondanunk, hogy a hiéna rossz híre sok természettudóst gyanakvással töltött el, hiszen az ő feladatuk nem az, hogy jókra vagy rosszakra osszák az állatvilágot. Száz évvel ezelőtt Brehm is úgy határozott, hogy tanulmányozni fogja, hogy viselkedik fogságban a hiéna. Vásárolt két kölyköt, és a házában helyezte el őket. Az ifjú egyedek rendkívül harapósak voltak, elég volt feléjük nyúlni, és máris igyekeztek belemarni az ember kezébe.

Brehm azonban felfegyverkezett egy lovaglópálcával, és rövidesen kiverte a hiénákból a harapós kedvet. Ezek után a kölykök már csak a szelíd játéknak hódoltak, s amikor Brehm belépett az istállóba, ahol az ifjú hiénák lakosztályát berendezték, örömteli nyüszítéssel üdvözölték, ami még csak nem is hasonlított a szabadon felnőtt egyedek vérfagyasztó üvöltésére. Hátsó lábukra állva igyekeztek megnyalni gazdájuk arcát. Rövidesen kiengedték a hiénákat, hogy kedvükre kóboroljanak a birtok területén, s egyszer sem próbáltak megszökni. Brehm velük együtt sétálgatott Kairó utcáin, az igazhitűek legnagyobb rosszallására, mivel az ő szemükben a hiéna mindig is a tisztátalan erők jelképe volt. Bizonyos idő eltelte után gazdájuk még asztalához is odaengedte a hiénákat. Brehm végezetül megállapította, hogy igazságtalanok a vádak, amelyekkel a hiénákat illetik. Ugyanolyan állat, mint a többi, sőt: hasznos állat. "Némely állatszelídítők, hogy merészségükkel elkápráztassák a közönséget, a hiéna pofájába dugják kezőket. Elegendő azonban figyelmesebben szemügyre venni a hjiéna külsejét, hogy megértsük: mennyire jó és ártatlan állat" - írta a tudós.