Mintegy háromszáz évvel ezelőtt Jean Lafontiane, az állatmeséiről híres író Párizsban "Quinaquina" címmel egy verset tett közzé. A cím magyarul annyit tesz: kínafa. A költeményt alig ismereik, talán azért, mert a Lafontiane-szakértők is kételkednek az alkotás művészi értékében. Mi késztette az állatmesék íróját a kinin dicséretére? Lafontiane XIV. Lajos uralkodása idején élt, és mint mondták, a Napkirály személyesen ismerte országának valamennyi kiválóságát. Figyelmének megnyilvánulása azonban nem terjedt ki Lafontiane-ra . Voltaire szerint Lafontiane, tudva a király, XIV. Lajos kinin iránti érdeklődéséről, anak kegyeibe akart férkőzni…

Lafontiane volt az első, aki Európában bemutatta az ókorban igen elterjedt rettenetes betegség, a malária leghatékonyabb gyógyszerét. Az európai országokban már sok-sok évtizede végleg fölszámolták a maláriát, a trópusi országokban azonban még ma is sok áldozatot szed. A maláriát ősidőktől fogva ismerik, tüneteit már a görög Hippokratész is leírta. Az európaiak azonban az igazi, a rengeteg áldozatot követelő maláriával csak Afrika, Ázsia és Amerika gyarmatosítása idején találkoztak. (Olaszul a mala aira azt jelenti, hogy rossz levegő.) Az orvosok a mocsarak közelségével magyarázták a betegséget, ez helyes megfigyelés, hiszen a betegséget terjesztő szúnyogok a mocsarakban fejlődnek ki. Különös veszélyt rejtenek magukban a bővizű folyók árterületei is. Amikor Kolombusz Kristóf horgonyt vetett az Orinoco folyó torkolatában, nemcsak Amerikát fedezte fel, hanem a világnak azt a részét is, amelyet leginkább sújt a malária.

Annak idején senki sem jegyezte fel az áldozatok számát, ám erről könnyen fogalmat alkothatunk, ha a betegségről szóló későbbi híradásokat megnézzük. A századfordulón az Amazonas fennsíkján a nyolcvan százalékot is elérte a maláriás betegek száma. 1931-ben, vagy négyszáz évvel azután, hogy a spanyolok meghódították Perut, a fővárosban, Limában kétezer lakosból egy maláriában halt meg. Latin-Amerika gyarmatosítása húsz éveket vett igénybe, és ezt nemcsak az inkák és a kecsua indiánok nyilai késleltették, hanem a malária is. Az ottani folyók mocsaras árterületei hemzsegtek a betegséget hordozó szúnyogoktól.

És mi volt a helyzet az őslakókkal? Vajon ők ismerték-e a kínafa kérgének jótékony hatását? Igen, de csak egyes törzsek. J. Veddel francia természetbúvár 1848-ban így írt: "Kétségtelen, hogy a fa gyógyító hatását ismerő első emberek a Malacatos faluban élő indiánok voltak. A nyirkos idő és a szélsőségesen változó hőmérséklet miatt bekövetkező váltólázban szenvedőknek szüksége volt valamilyen szerre a pusztító betegség ellen. Mivel pedig az inkák uralma alatt az indiánok megismerték egyes növények titkait, és fürkészték is ezekez, a különböző növényekkel végzett kísérletek során eljutottak a kínafa kérgéhez is, mely a váltóláz egyetlen hatásos ellenszere volt".

A fa az Andok lejtőjén, az északi szélesség 10. és a déli szélesség 19. foka által határolt fennsíkon nő, vagyis a mai Venezuela, Kolumbia, Ecuador és Bolívia területén. "Qua-hukku"-nak, vagyis a hidegrázás-reszketés fájának nevezték az indiánok. A hagyományok szerint az európaiak 1638-ban használták először a fát.

Így szól ennek a legendája: Francisca Cinchona grófnő, Peru alkirályának felesége maláriás lett. Az alkirályné magas rangú személyiség, mi több, a szemtanúk szerint elbűvölő asszony is volt. Egyes verziók szerint a fa gyökerét egy katona hozta, akit két évvel korábban az indiánok gyógyítottak meg, míg egy másik verzió szerint egy bolíviai bíró küldte a szert. Az akkori szokásoknak megfelelően mindent ellenőriztek, ezért a fakéregből készített főzetet először beteg katonákon próbálták ki, s csak azután adták be a grófnőnek… Cinchona grófnő lassan bár, de meggyógyult, s ezután maga is foglalkozott a malária gyógyításával. Az alkirály becsületére legyen mondva, azonnal megértette, milyen fontos gyógyszer jutott a kezébe és elrendelte, hogy a kéregből jelentős mennyiséget halmozzanak fel. A gróf maga is megbetegedett mocsárlázban, miután 1640-ben visszatért Madridba, és a kéreg rajta nem segített. Ezt követően az új gyógyszernek ellenzői akadtak, ám a grófnő olyannyira hitt a kéreg erejében, hogy fokozott energiával gyógyított tovább. A gyógyszert emiatt kezdték el "a grófnő porának" nevezni.

A következő században új nevet adott a kéregnek a híres természetkutató, Charles Mary de la Condamin, aki számos adatot gyűjtött össze az újvilág növényeiről, többek között a kaucsuk- és gyógyfákról. De la Condamin kísérelte meg először, hogy a kínafamagvakat és -csemetéket vigyen Európába, és ő kezdte indián nevén quinq-quinának nevezni. A kínafa magjain kívül De la Condamin a pumákról is hozott legendát: ha maláriában betegszenek meg a pumák, állítólag lehántják a gyógyító kérget, és hamarosan meggyógyulnak. Később kiderült, hogy a macskafélék soha nem betegszenek meg maláriában, mint ahogyan az is, hogy nem élnek pumák másfél-három ezer méter közti magasságban, ahol a kínafa nő…

Ferdinand Gracha laboránsnak, aki a kazanyi egyetem hegyi laboratóriumában dolgozott, 1857-ben benyújtott disszertációjában az áll, hogy a kína a kecsua indiánok nyelvén egyszerűen fakérget jelent, a kína-kína pedig azt, hogy kérgek kérge. A szót hasonlóan, de mégsem egyformán írták: az olaszok például quina-quinának, vagy thina-chinának, később pedig egyszerűen chinának, a lengyelek qwinnának, a svédek és hollandok kínának. Az angolok és az oroszok lázgyökérnek vagy perui gyökérnek nevezték.

A kínafáról az első könyvet P. Barba, a valladolidi egyetem professzora írja: ez 1642-ben Sevillában jelent meg. Később Rómában (1659), Antwerpenben (1659) és Genovában (1663) jelentek meg munkák az új gyógyszerről. Thomas Sidenheim, a kor neves angol orvosa 1679-ben Genfben megjelent könyvében szintén a kínafa hatásosságáról szól. Voltak azonban eltérő vélemények is. Halfétius doktor, Lipót osztrák főherceg udvari orvosa például arról igyekezett meggyőzni kollégáit, hogy a kínafa kérge nemcsak hatástalan a malária gyógyításában, de az egészségre is káros. A láz a nedvek erjedését idézi elő, ezért a beteg szérvezetéből érvágással kell eltávolítani. Amennyiben porokat adunk, a lázat visszaűzzük a szervezetbe, s ennek következtében a bélrendszer önmagától elég. Míg az orvosok vitatkoztak, a szerzetesek árulták a kínafa gyökerét. Persze megjelentek az álorvosok és a kuruzsló gyógyszerészek is. Hatalmas mennyiségben jelentek meg a piacon az utánzatok. Kinin helyett bármiféle keserű pótanyagot, leggyakrabban fűzfakérget adtak. Ebből egyébként évekkel később előállították a szalicilt, a mai kalmopirin hatóanyagát…

Különösen híressé vált egy bizonyos Robert Talbot, akinek karrierje az angliai Essex grófságban indult, ahol egyszerű patikussegédként dolgozott. Talbot azt állította, hogy saját gyógyszere van a malária ellen, amelynek összetételét természetesen nem hajlandó elárulni. A gyógyszerészt előbb II. (Stuart) Károly udvarába hívatták, majd Párizsba küldték, ahol meggyógyította Condé hercegnőt, a nagy hatalmú Jean Baptiste Colbert pénzügyminisztert és másokat. XIV. Lajos negyvenezer Lajos aranyat fizetett neki a gyógyszer titkáért, nemesi rangra emelte, és tíz évre nekiadta a gyógyszer kizárólagos kereskedelmi jogát Franciaországban.

Óriási volt az udvar meglepetése, amikor kiderült, hogy a csodagyógyszer nem más, mint a kinin. Egy rendelettel a kinint hivatalos gyógyszerek közé sorolták, és a kínafa kérgének behozatalát az európai országokba jelentős mértékben növelték. Később a hivatalos orvostudomány is elfogadta a perui kérget, kezdték a betegeknek felírni. Mint köztudott, a receptek nyelve a latin, így a gyógyszert mint Pulviis cortiis chinae, azaz a kínafa kérgéből készült porként írták fel. Utóbb a port kininnek kezdték nevezni, a fát pedig kininfának. Ez a név annyira elterjedt, hogy ma már csak a szakemberek tudják, hogy Karl Linné, a nagy növényrendszerező a fát még máshogy ismerte, rendszertanában Cinchona Officinalisként említi.

1820-ban Paul Pelletie és Jean Quavantou francia gyógyszerészek két alkaloidát különítettek el a kínafa kérgéből, az egyiket elnevezték kininnek (ennek van maláriaellenes hatása), a másikat Cinhoninnak. Eleinte úgy gondolták, hogy utóbbi csupán jelentéktelen járulékos anyag. Rövidesen kiderült azonban, hogy a cinhonint más gyógyszerek előállítására is fel lehet használni. A múlt század elején azonban megoldották a cinhonin előállítását, és ennek alapján készült el az első köszvény elleni gyógyszer, az atofán.

A XIX. században alapvető gyógyszertani kutatások kezdődtek. 1880-ban Charles Louis Laveran, a későbbi Nobel-díjas francia orvoskutató felfedezi a malária kórokozóját az emberi vérben. Öt évvel később N. P. Ivanov, az orvostudományok doktora egy gyógyszertani kézikönyvben a kinint a lázcsillapítók közé sorolja, és kiemeli, hogy milyen hatékony a mocsárméreg ellen. Két év múlva C. Binz bonni professzor leírja a kininnek azt a tulajdonságát, hogy képes bizonyos véglényeket elpusztítani, értetlenül áll viszont azzal a ténnyel szemben, hogy a kinin kémiailag közömbös anyag, mégis pusztítóan hat az alacsony rendű szervezetek protoplazmájára. 1891-ben D. L. Romanovszkij bebizonyította, hogy a kinin az ember vérében elpusztítja a malária kórokozóját, a plazmodiumot, vagyis az úgynevezett lázállatkákat. A kinin tulajdonságát azonban csupán egy 1916-ban, N. P. Kravkov, a kiváló gyógyszerész akadémikus szerkesztésében megjelent tankönyvben írják le: "A malária esetében a kinin különleges hatása kizárólag azon alapszik, hogy megöli a malária plazmodiumait, és így megsemmisíti a betegség kórokozóját. Ami pedig a kinin lázcsökkentő hatását illeti, a beteg hőmérséklete nem annyira a kinin hőtermelést csökkentő hatása miatt esik, hanem annak a következménye, hogy a betegség kórokozóit megsemmisíti."

Bizonyított tény tehát, hogy a kinin hatásos szer a malária ellen. A spanyol hódítók annak idején nem tudtak erről, pedig olyanfák alatt haldokoltak, amelynek kérgében ott volt a maláriájukra a gyógyszer…