Az isteni Claudius (Szombathely alapítója), Róma nagy hatalmú császára feleségei számát tekintve is felülmúlta az egyszerű halandókat. Legismertebb közülük az izgató romlottságú, élvhajhász Messalina volt - lagalábbis ilyennek festették le őt a kortársak. A legobjektívebb történelmi források azonban más tulajdonságairól is hírt adnak...

Ha Messalina valamivel kevésbé lett volna szép és fiatal, a történészek talán hajlandók lettek volna észrevenni, hogy nemcsak cselszövésekre volt képes, hanem figyelemre méltó politikai tervek kiagyalására is. Sokkal kézenfekvőbb volt viszont úgy ábrázolni őt, mint élvhajhász, erkölcstelen nőszemélyt, mint nagyratörő és könnyelmű asszonyt, aki karmai közt tartotta a szegény, gyönge akaratú Claudius császárt. A történetírók és a költők, akiknek jóvoltából Messalina gyorsabban és látványosabban vonult be a legendákba, mint a római történelem szinte bármely személyisége, szinte versengtek egymással: melykük tudja még jobban befeketíteni ezt a botrányos figurát. Így a gyerekek még ma is azt tanulják az iskolákban, hogy Messalina a császárkori Róma romlottságának megtestesítője volt.

Iuvenalis római költő, aki különös hevességgel ostorozta a régi erkölcsök züllésének korát, híres VI. szatírájában nagyon kitett magáért: az élvhajhász Messalina képét jórészt ő alkotta meg, vitathatatlan tehetséggel, de nem mindig tisztelve a valóságot.

Fullánkos szavait a későbbi költők és regényírók úgy adogatták kézről kézre, mint valami kincset érő örökséget, minden irodalmár mannáját: hogy csak egyet nevezzünk meg közülük, a híres De Sade márki is ezt a nézetet vette át. Itáliai utazása során a római Piazza Navonáról más se jut eszébe, mint Messalina, aki az ottani bordélyokból az utcára tétetett egy Lisisca nevű kurtizánt, hogy átvegye az ő munkáját, s kihívja Vénusz csatájában az egész várost. Két ókori történetíró, Tacitus és Suetonius se volt sokkal kíméletesebb iránta, sem pedig Seneca, a filozófus, akiről sokan feltételezik, hogy különben sem kedvelte a női nemet, inkább a férfiak vonzották.

Messalinát már csak azért is besározták, hogy férje, Claudius hitelét rontsák ezzel, kiemelve, hogy a császár mennyire tehetetlen a két asszonnyal, Messalinával és Agrppinával szemben. Egy nem bizonyított feltételezésből indultak ki, amelyről aztán a tájékozottabb történészek be is bizonyították, hogy hamis: azt terjesztették róla, hogy teljességgel cselekvésképtelen volt. Kéjesen ecsetelték életének azt az epizódját, amikor immár ötvenévesen az ágy alá bújt, miután Caligula meggyilkolásáról értesült; onna ráncigálta ki erőnek erejével egy katona, hogy kikiáltsák császárrá. Pipogya férjnek pedig romlott feleség jár: könnyű volt elhinni ezt a magától adódó párhuzamot, amely a Claudiust elkeseredetten gyűlölő szenátori réteg kezére játszott. Biztos azonban, hogy az asszony nagy bátorságról tett tanúságot, amikor hozzáment Claudiushoz. Jóval azelőtt, hogy Seneca - Claudius halálakor - tökfej-istennek nevezte e császárt, saját anyja egy férfi gúnyrajzának tituálta fiát, és ha valakiről nagyon rossz véleménye volt, azt mondta: ez az ember még Claudius fiamnál is ostobább. Nagyanyja, Augusta a nyilvánosság előtt megvetően nyilatkozott róla, nővére pedig siratta azt a népet, amelyt ilyen gyámoltalan alak kormányoz. A császárnak tehát nem sok elismerében volt része, csupán Augustus, a nagy császár szeretetében és kedvenc etruszk régiségeinek tanulmányozásában talált vigaszt.

Későb eljegyezte Emilia Lepidát, Augustus unokahúgát; feleségül vette Livia Medullinát, aki még esküvőjük napján meghalt; Plantia Undulanillától elvált, hogy elvegye Elia Petinát, akit azért hagyott ott, hogy elvegye Valeria Messalinát, Valerius Messala Barbatus lányát. Amikor aztán Agrippinát, Nero anyját vette feleségül - ez volt az utolsó házassága -, már nem kellett elválnia Messalinától, mivelhogy i. sz. 48-ban megölette vagy legalábbis hagyta megölni.

Ez a viharos házasságkötési sorozat is bizonyítja, hogy Claudius ingatag ember volt ugyan, de a nők korántsem tudták annyira a markukban tartani, amint azt sokan el akarták hitetni: ebből indulnak ki a modern történészek annak bizonyítására, hogy minden jó és rossz, amit Claudius uralkodása során tett, az ő akaratából történt, nem pedig az őt körülvevő asszonyokéból.

A császár nem tartozott a nagy hadvezérek közé, de kiváló ítélőbíró volt, nem kegyetlenkedett, s ami a legfőbb, határozott eszmék, elképzelések éltek benne. Felül akarta múlni magát Augustust, megerősíteni a belső rendet, fél szemét a jelenlegi császárságon, fél szemét a hajdani köztársaságon tartva. Ez a politika elkerülhetetlenül bizonyos ellentmondásokat vont maga után, s ezeknek az árát Claudius fizette meg: legnagyobb ellentmondás az volt, hogy a köztársasági Róma lényegében a szenátus tekintélyére és hatalmára épült, ő pedig mindent elkövetett, hogy megfossza a szenátust hatalmától. A régi, szép idők szenátorai - legalábbis az emlékezetben - emelkedett szellemű, elfogulatlan és igazságos férfiak voltak, ám Claudius korában hataloméhes, kiváltságaikat féltő tisztságviselőkké alakultak át, akik mindig készek voltak szolgamód csúszni az uralkodó előtt.

Claudius - aki a mendemondákkal ellentétben korántsem volt buta ember - kettős játékra kényszerült. Nyíltan magasztalta a szenátust, ugyanakkor igyekezett megnyirbálni a hatáskörét. Őszintén tisztelte ugyan a szenátus intézményét, de nem bízott az egyes szenátorokban. S mivel ő maga akart kormányozni, megszervezte saját hivatalnokgárdáját, egy végrehajtó testületet, amelyben megbízhatott: nem szenátorokból vagy lovagokból állt ez, hanem felszabadított rabszolgákból, vagyis olyan emberekből, akik a semmiből jöttek, és Claudius halála esetén a semmibe hulltak volna vissza.

Claudius olyannyira nem volt ostoba, hogy megértette: senki másra nem bízhatja sorsát, csak névtelen senkikre, akik hálásak voltak neki felemelkedésükért, és megtanulták, hogy ne önmagukat, hanem urukat helyezzék előtérbe. Ezen az alapon alakult ki Claudiusnak az a meggyőződése is, hogy nemcsak szeretetre, hanem az érdekre és a félelemre is kell építenie. A szenátorok és az arisztokraták persze kapva kaptak az alkalmon, hogy elmondhassák: a császár egykori rabszolgák kezébe adta a dicsőséges római népet; gyalázták munkatársait, akik egyébként általában teheségesek és hűségesek is voltak.

Messalina mindezt nem nézte tétlenül. Amikor i. sz. 40-ben feleségül ment Claudiushoz, még tizenötéves sem volt: a császár viszont, aki i. e. 10-ben született, már az ötvenet is betöltötte. Bizonyára szerette a szép és előkelő családból származó feleségét, de annyira azért biztosan nem, hogy tehetetlen báb legyen a kezében. Legföjebb annyival bízta meg Claudius, hogy ellenőrízze a főtisztek, a bírák és a provinciák kormányzóinak előléptetését, vizsgálja át azok jegyzékét, akik római polgárságért folyamodtak.

Talán megfelel az igazságnak, hogy Messalina hajlandó volt jókora summa fejében a pártfogásába venni egyeseket, s nem adta meg szabályszerűen az állampolgári jogot, hanem megfizettette. Azt is feltételezhetjük, hogy jogtalan bevételeiből másoknak is juttatott, így a magas állásba került felszabdított rabszolgáknak is, akik kezében a végső döntés volt. Ez talán indokolja, miért gyűlöték annyira a szenátus tagjai, és miért nem támogatták, amikor úgy vélte, államcsínyt hajtat végre Claudius ellen, ami pedig éppen az ő érdekeiket szolgálta volna.

Feltételezhető, hogy egészen a végzetes 48-as évig Messalina mindvégig a maga gyönyörűségét hajszolta, de nem biztos, hogy olyan megbotránkoztatóan, mint ahogyan a legenda állítja. Hogy aztán milyen úton jutott el Messalina a máig is tisztázatlan 48-as összeesküvéshez, azt csak találgatni lehet, mivel azok, akik első kézből számazó értesülésekkel szolgálhattak volna, vagyis Tacitus és Suetonius, gondosan ügyeltek arra, hogy a császárné ne szabadulhasson meg legendájának fogságából. Felmerül a kérdés: valóban Messalina volt-e az összeesküvés értelmi szerzője? Joggal kételkedhetünk ebben, ha meggondoljuk, hogy akkor még mindössze huszonhárom éves volt, meglehetősen elszigetelten élt a palotában, természete pedig inkább szenvedélyes volt, mint számító. Intrikált ugyan, mint minden császárné, de nagyszabású tervekre képtelen volt.

A császárné új és mindent elsöprő szerelméről beszámoló Tacitus az Annalesekben azt írja, hogy Messalina annyira elvesztette a fejét Caius Silius, a római ifjak legszebbike maitt, hogy rávette a férfit: taszítsa el feleségét Iuncta Silanát, és csak az ő szeretője legyen. A császárné a legkisebb titkolózás nélkül látogatta Caius Silius házát; vagyonnal és rangokkal halmozta el a férfit, sőt odáig ment, hogy magával vitte szeretője házába az udvari szolgákat, felszabadított rabszolgákat, ceremóniamestereket is. Sokan többet láttak ebben a viszonyban, mint a nő féktelenm kéjvágyának bizonyítékát; ezt támasztja alá az a mondás is, amelyet Tacitus ad Siluis szájába: Nem azért jutottunk idáig, hogy nyugodtan várjuk, míg Claudius elpatkol az öregségtől. Nekem nincs feleségem, se gyermekeim; kész vagyok megházasodni és fiamul fogadni Britannicust (Messalina és Claudius fiát).

Nem szerelmi házasságról lett volna tehát szó. Claudius elutazását kihasználva házasságot akartak kötni, ami már magában is felért egy összeesküvéssel. Ezután Claudiust eltették volna láb alól, és Silius lépett volna a helyébe. A férfi igen befolyásos családból származott, tehát minden bizonnyal élvezte volna a római előkelőségek támogatását. Messalinát is megillette a császárnői rang, hiszen rokonságban állt a császári házzal.

Suetonius szerint a császárt rávették, hogy saját kezűleg írja alá Messalina és Silius házassági szerződését, elhitetve vele, hogy ez csak színlelés. A házasságra sor is került, nagy ünnepélyeséggel zajlott le az állam legfőbb hatalmasságainak jelenlétében, akik legalábbis segédkezet nyújtottak a cselszövéshez. Ezen a ponton azonban a történet annyira hihetetlenné válik, hogy maga Tacitus is figyelmeztet rá: Jól tudom, hogy mesébe illőnek fog tűnni, hogy egy olyan városban, ahol mindenki mindent tud és semmit sem hallgat el, egyes emberek ennyire nem törődnek a veszéllyel, s egy kijelölt konzul megannyi tanú szeme láttára feleségül vette az uralkodó feleségét, az asszony pedig odalépett az istenek oltárához és áldozatot mutatott be nekik.

Nyilvánvaló, hogy ez a cseppet sem titkos házasság jeladás volt Claudius meggyilkolására, s a terv végrehajtását csak egyesek ébersége vagy mások félelme akadályozta meg; főként a felszabadított rabszolgák éberségéről lehet szó, akik nagyon is jól tudták, mi vár rájuk, ha megint a szenátorok fogják uralni a római közéletet. Egyikük hanyatthomlok rohant Ostiába Claudiushoz, hogy visszahívja Rómába, s letartóztassa az összeesküvőket. A feljelentő kicsit elragadtatta magát: Messalina százhatvan állítólagos szeretőjét adta fel, de valószínű, hogy a lényeg nem ez volt: Claudiusnak cselekednie kellett, ha nem akarta egyszerre elveszíteni a trünját és az életét. Az aligha hihető, hogy meglepte volna feleségének titkos házassága és romlott természetének leleplezése, mint ahogy nem érdemel hitelt az a föltételezés sem, amely titkos bigámiával vádolta Messalinát: Messalina és Silius esküvője a nyilvánosság előtt zajlott le, teljes pompával, Claudius pedig hozzájárulását adta hozzá, sőt, hozománnyal is ellátta az asszonyt.

Valamennyi összeesküvő szemrebbenés nélkül fogadta a halált, ami nemcsak annak a jele, hogy bátrak voltak, hanem annak is, hogy tudták, milyen nagy a tét: nem egy szerelmi álom beteljesüléséért, hanem a császári trón megszerzéséért tették, amit tettek. Tacitus írja: A bírái elé vezetett Silius nem próbálja sem menteni magát, sem időt nyerni; sőt, azt kéri, minél hamarabb végezzenek vele. Ugyanilyen elszántan viselkednek a többiek is, javarészt lovagok és szenátorok. Mikor Claudius meghal, Seneca egy híres röpiratában a fejére olvassa a római előkelék színe-virágának lemészárlását.

Egyedül Messalina nem nyugszik bele a vereségbe. Olyan fiatal volt még, hogy föltehetően nem is mérte föl. teljes egészében a kockázatát a játéknak, amelybe belevonták. Sír, könyörög, üzeneteket küldözget férjének két gyermekével, Octaviával és Britannicusszal, s beveti a nagy tekintélyű Vesta-szüzet, Vibidiát is. Messalina ismerte a férjét; tudta mennyire határozatlan, de ismerte a felszabdított rabszolgákat, Claudius hű embereit is, akik nem hagytak időt a császárnak a habozásra. Senki sem segített a császárnén; még azok sem, akik igen nagy hasznot húztak volna trónra lépéséből. Csak anyja állt mellette, az a Domita Lepida, aki Claudius unokanővére és Nero nagynénje volt, de még ő sem próbálkozott meg közel férkőzni vejéhez. Csak abban segített lányának, hogy tisztességgel haljon meg.

Az ókori történetírók csöppet sem elnézők Messalinával szemben, de halálakor mégis valami szánalom ébred bennük iránta, ami már-már a tisztelettel határos. S mikor felvázolják a győztesek és a legyőzöttek képét, az előbbiek a vesztesek a történelem ítélőszéke előtt.