Tiberius uralkodása alatt a római birodalom egyik távoli és forrongó provinciájában egy hivatalnok hálára ítélt egy agitátort. És a hivatalnoknak akkora hírneve lett, amelyre egyébként képességei alapján nem számíthatott volna. Senki sem tud biztosat születéséről és haláláról, életének korábbi időszakairól, de a nevét az egész világon ismerik és ismerni fogják. Igaza van-e a a mondásnak, amely szerint "belekerült, mint Pilátus a credóba" - azaz semmi köze a dologhoz?

Tiberius császár i. sz. 26-ban bízta meg Pontius Pilatust Júdea kormányzásával. Arról, hogy ezt mi előzte meg, semmit sem jegyzett föl a történelemtudomány. Még a helytartó személynevét sem ismerjük. Ragadványneve, a Pilatus nyomán többen úgy gondolták, hogy ősei között volt egy felszabadított rabszolga (a pilateus, vörössapkás szóval illették a felszabadított rabszolgát) vagy pedig egy díszlándzsával kitüntetett tiszt fia volt. Innen származik a semmivel meg nem erősített föltevés, hogy annak a Marcus Pontiusnak a fiaként látta meg a napvilágot, aki Augustus uralkodása idején i. e. 26-31 közt volt Hispániában katonai parancsnok. Magánéletéről sem tudunk semmit. Máté evangélista egy mondatából tudjuk, hogy nős volt. Egy későbbi írásból ismerjük felesége nevét: Claudia Procula. Joggal föltételezhetjük azt is, hogy Pilatus a lovagi rendbe tartozott. Ha életét összevetjük más lovagok páyafutásával, arra gondolhatunk, hogy Júdeába érkezte előtt vélhetően katonáskodott.

Pilatus a procurator - főleg pénzügyi kérdésekkel foglalkozó hivatalnok - és a praefectus - politikai és katonia vezető - kettős rangjával felruházva kormányozta Júdeát. Teljhatalmú ura volt alattvalói életének és halálának (ez a ius gladii, a pallosjog), pénzt verethetett, de tiszteletben kellett tartania a Róma által kinevezett szomszádos királyocskák jogait - mint amilyen Heródes Antipas, Galilea tetrarchája (kormányzója) volt -, és figyelembe kelett vennie a hatalmas szomszédjának, Szíria római kormányzójának akaratát, aki politikailag ugyan nem állt fölötte, de bizonyos mértékben ellenőrizhette működését. Székhelye nem Jeruzsálemben, hanem Caesarea városában, a nyugati parton volt, ahol főleg görögök laktak. Az itteni ásatásokon előkerült a föld alól kőre vésett neve is.

Pilatus hivatalba lépésének első pillanatától a politikai érzék olyan hiányával gyakorolta a hatalmat, hogy tevékenységét, akárcsak egész júdeai pályafutását a legkülönbözőbb módon lehetett értelmezni. Már rögtön az első éveben, 26-ban, vagy esetleg valamivel később, Caesareából Jeruzsálembe küldött egy csapat katonát, hogy ott teleljenek át. Ez eddig tökéletesen rendjén való, de a csapat Jeruzsálembe hadijelvényekkel vonult be, amelyekre Tiberius arcképét erősítették. Ez pedig provokáció, sőt szentségtörés. A zsidó törvények ugyanis tiltották az emberek ábrázolását, a római hatóságok pedig tiszteletben tartották az általuk igazgatott provinciák vallási jellegzetességeit. A szentségtörés láttán a zsidók tömegesen jelentek meg Ceasareában, és könyörögtek Pilatusnak, hogy távolítsa el a képmásokat. A helytartó nemet mondott, a zsidók sem engedtek. A kötélhúzás öt naőpig tartott. A hatodik napon a feldühödött Pilatus a panaszosokat bírói széke elé idézte a stadionba. A lesben álló katonák hirtelen körülfogták a zsidókat.

Josephus Flavius írta: "A zsidók, mintha összebeszéltek volna, egyszerre letérdeltek és lemeztelenítették nyakukat, hangosan kiáltoztak, hogy inkább megöletik magukat, de nem szegik meg a törvényt. Pilatus meghökkent, hogy a nép ilyen hősiesen védelmezi vallását, s parancsot adott, hogy a hadijelvényeket azonnal távolítsák el Jeruzsálemből."

Ez az epizód értetlenséget vált ki a történetírókból. Egyesek szerint az új helytartó a császárnak ilyen látványos tisztelettel akarta kifejezésre juttatni hatalmát. Ügyetlen gesztus volt ez, amire hamarosan ő maga is rájött, és nem lévén ostoba ember, túl messzire nem akart elmenni. Mások szerint Pilatus csak az új hivatalos politikát alkalmazta a zsidókkal szemben. Ezt a keménykezű politikát Tiberius kegyence és minisztere, Esianus sugalmazta, akinek Pilatus állítrólag kinevezését is köszönhette. Mivel egyik magyarázatra sincsenek tényszerű bizonyítékok, elégedjünk meg ennyivel: Pilatus, aki kétségtelenül tudta, hogy Rómában zsidóellenes hangulat uralkodik, valószínűleg elhatározta, hogy a kemény kéz politikáját alkalmazza Júdeában, a lázadás kockázata láttán azonban meghátrált.

Valamivel később, pontosan nem tudni, mikor, újabb hasonló eset történt. Jeruzsálemnek vízre volt szüksége, Pilatus vízvezetéket építtetett, és mivel ehhez pénzre volt szüksége, felhasználta a Templom kincsét. A kincset főleg a nyilvános áldozatok fedezésére, másodsorban Jeruzsálem szükségleteinek kielégítésére fordították. A helytartó tehát első látásra semmi botrányosat sem művelt, hiszen megszerezte a kincs őrzésével és a Templom irányításával megbízott papok beleegyezését is. A nép azért lobbant haragra, mert Pilatus a szent kincset teljesen felhasználta. A zsidók ellenségesen kiáltozva körülvették a Jeruzsálemben tartózkodó procurator bírói székét. Pilatus azonban előrelátó volt: a tömeg közé polgári ruhás, bottal felfegyverkezett katonák vegyültek el, akik a megadott jelre támadtak, és az ütéseknek, valamint a tolongásnak sok áldozata lett. Ebben az esetben is a brutalitás keveredett a ravaszsággal, főként pedig a jogairól meggyőződött hivatalnok makacsságával. Pilatus kétségtelenül hasznosabbnak vélte, ha a Templom pénzét vízvezeték építésére fordítják, mint rituális áldozatokra.

Így viselkedik egy gyakorlatias, de diplomáciai érzék híján lévő ember. Elképzelhető, hogy efféle keménynek szánt lépései folyamatosan rontották a tartomány népe és helytartója között a viszont, amely alapvetően sem lehetett idilli. Rontották ezen kívül Pilatus és Heródes Antipas viszonyát is, amelynek alapja a Róma kegyeiért folytatott versengés volt: a birodalom központjából kiküldött, átlagos képességű hivatalnok és a helybeli, székében a hódítók által meghagyott tartományúr vetélytársakként éltek egymás mellett. Lukács evangélista följegyzi, hogy amikor a kihallgatás során kiderült Jézus galileai származású, Pilatus átküldte őt Heródeshez, s a gesztus eredményeként ezen a napon Heródes és Pilatus jó barátok lettek, bár azelőtt haragban voltak.

Ezzel is érkeztünk Pilatus pályafutásának leghíresebb epizódjához: Jézus letartóztatásához és peréhez. Tacitus római történetíró szerint Jézus Tiberius uralkodása alatt Pilatus procurator végeztette ki. Ez biztos kindulási pont, lássuk, milyen az események krónikája az evangéliumok szerint? Jézus először Annás főpapnál, majd vejénél, az éppen hivatalban lévő Kaifás főpapnál hallgatják ki, ezután átadják Pilatusnak, aki kétségtelenül Nagy Heródes egykori palotájában tartózkodott, Jeruzsálem nyugati dombján. A főpapok az ítéletet már meghozták, de végre nem hajthatják, ehhez a római helytartó jóváhagyása kell. Lukács evangélista, aki a "nyugati" világ számára írta le a történeteket, bizonyos jogi-formális részeket kihangsúlyozott. "Ezzel fölkerekedett az összeverődött nép, és Pilatushoz kísérték. Ott vádolni kezdték: Azt tapasztaltuk - mondták -, hogy tévútra vezeti népünket. Megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak. Azt állítja magáról, hogy ő a Messiás király."

A vád tehát lázítás, és a rómaiak az ilyesmire érzékenyek, a kormányzónak tehát ki kellett hallgatnia a foglyot és ítéleznie fölötte. A kihallgatás során azonban semmi sem merült föl, ami indokolta volna a halálos ítéletet. Jézus válaszával ugyanis politikai jellegű kérdésből filozófiaivá vált a dolog, ez pedig nem a római helytartó dolga, akit feltehetően nem is érdekeltek a zsidók belső, vallási ügyei. A vádlók azonban hangsúlyozták, hogy "tanításával fellázítja a népet Galileától kezdve egészen Júdeáig" - erre Pilatus kibúvót talált: Ha Jézus elsősorban Galileában tanított, akkor átküldi Heródes Antipas tetrarchának, ítéljen az fölötte. Így ügyesen megszabadult egy kellemetlen fogolytól. Heródes ekkor történetesen Jeruzsálemben tartózkodott. Mikor azonban Jézust elé vezették, a tetrarcha, aki kétségkívül hóbortos lázítóra számított, kinevette Krisztus, és csúfságból pompás ruhába öltöztetve visszaküldte Pilatushoz. Mit tehetett a római? Elengedje vagy kivégeztesse a foglyot?

Korábban már elmérgesedett a viszony a helybeli lakossággal, ráadásul a megszállók - okkal - állandóan tartottak egy lehetséges zsidófelkeléstől, és - mint az evangéliumok hangsúlyozzák - a város nagy ünnepre készült, teli volt az ország különböző részeiből érkező zarándokokkal. Ezek pedig nyilván vidékről sem a rómaiak iránti elégedettség hangulatát hozták a városba. A helytartó tehát úgy dönt, hogy döntésével inkább megnyerje, semmint maga ellen hangolja a népet: úgy tesz, mintha nem is ő, hanem az összegyűlt tömeg döntene, s erre jó alkalom kínálkozik.

Az egyiptomi rabságból való szabadulás emlékére ugyanis a zsidó húsvét alkalmából a szokásoknak megfelelően egy foglyot minden évben szabadon bocsátottak. Pilatus még nem hozott ítéletet, a római jog szerint tehát elengedhetné Jézust. Felajánlotta a választást, mert ugyanekkor volt ott egy másik fogoly is, aki szintén ítéletre várakozott: gyilkosság és lázadás vádjával tartóztatták le. Ezt a foglyot Barrabasnak hívták, a személyneve szintén Jézus volt. Adjuk át a szót Márk evangélistának:"Ám a főpapok felizgatták a tömeget, hogy inkább Barrabas szabadon bocsátását kérja. Pilatus ismét megkérdezte: Mit csináljak hát azzal az emberrel, akit ti a zsidók királyának mondtok? Azok újra ezt kiáltozták: Keresztre vele! Pilatus folytatta: MIrosszat tett? Azok annál hangosabban kiáltották: Keresztre vele! Eree Pilatus, aki eleget akart tenni a tömeg kérésének, szabadon bocsátotta Barabast. Jézust pedig megostoroztatta, és átadta nekik, hogy feszítsék keresztre." Meglepőnek tűnhet, hogy ez a római, amióta csak megérkezett Júdeába, bár gyakran semmibe vette a közhangulatot, ezúttal döntés előtt kikérte a tömeg véleményét. Föltehetően elhatározta, hogy óvatos lesz. Semmi se utal arra, hogy átadta a döntés jogát a tömegnek, ő maga ítélt a jelenlévő tömeg kívánságának megfelelően. Ne feledjük ugyanis, hogy előtte már elhangzott a nehezen kivédhető megjegyzés: "Ha elbocsátod, nem vagy a császár barátja! Mert aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak! - amint János evangélista leírta. Az amúgy sem népszerű helytartónak, aki nem tudott sikereket felmutatni a rábízott tartomány kormányzásában, igen kellemetlen lett volna, ha hűtlenséggel vádolják Rómában.

Pilatus alakjának megismerése szempontjából nagyrészt egyértelmű tájékoztatást kapunk az evangéliumokból: a helytartó aggályosan vigyázott a római törvények betartására, az adott esetben ez jórészt csupán formalitást eredményezett. tegyük hozzá, hogy mindenekelőtt a saját karrierjét tartotta szem előtt, mindennél jobban félt egy lázadástól, nem akart tengelyt akasztani a Templom híveivel, vagyis a helyi arisztokráciával, akik közül Róma legfontosabb hívei is kikerültek. Ebből a szempontból mit számított egy hóbortos prédikátor halála? Mégis úgy látszik, Pilatus súlyt helyezett arra, hogy ne őt tartsák Jézus gyilkosának: "Vizet hozatott, s a nép szeme láttára megmosta kezét: Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok - mondta. Ti lássátok!" Vajon mi rejlett e jelenet mögött? Volt-e mélyebb tartalma? Pilatus bár megvetette alattvalóit, ismerte a zsidó szokásokat: ha valaki bűnt követ el, attól agy leölt üsző fölött kezet mosva meg lehetett tisztulni.

A hétköznapi "mosom a kezeimet" kifejezés morális értelemmel feltöltve vonult egy jelképrendszerbe, amely Jézus perében a Jó és a Rossz összecsapását látja a gyávaságból vagy vakságból közönyös hatalom előtt. Jézust i. sz. 30-ban, de még valószínűbb, hogy i. sz. 33-ban feszítették meg. Majdnem ugyanekkor újabb epizód fordítja szembe Pilatust és a zsidókat.

Bizonytalan, hogy pontosan mikor, de kétségtelenül i. sz. 31-33 között Pilatus aranyozott pajzsokat helyeztetett el Heródes jeruzsálemi palotájában. Ez önmagában még nem volt szentségtörés: a pajzsokon nem volt kép, és a zsidók is díszítették ilyesmivel zsinagógáikat. A jeruzsálemi zsidók azonban megsértődtek. Valójában attól féltek, hogy ezeknek a közönségesektől különböző pajzsoknak rejtett rituális értelme van: a hivatalos római vallás által istennek tekintett Tiberius császárnak ajánlották őket. Más szóval, felajánlás, áldozat, de nem Izrael istenének! Ne feledjük, hogy a zsidók áldoztak a császárért, de a császárnak soha. A nemes jeruzsálemiek küldöttsége tiltakozásával szemben Pilatus szilárd maradt. Ezzel azonban nem ért véget az ügy: a zsidók közvetlenül Tiberiusnál tettek panaszt, aki igazat adott nekik, tehát megtagadta procurátorát.

Az utolsó esetben, mikor Pilatusról hallunk, ugyancsak brutális cselekedetek keveredtek ügyetlenséggel. Judeában különféle népek éltek egymás mellett: zsidók, görögök, és szamaritánusok, a zsidókkal rokon, tőlük a babiloni fogságból való visszatérés óta elszakadt nép. Alighanem i. sz. 36-ban a szamaritánusok összegyűltek a Gerizzim-hegyen, amely éppen a vallásszakadás óta volt szent helyük, és a Peszah ünnepén hagyományosan jártak ide: ezúttal talán egy álpróféta is szerepelt, aki azt ígérte, hogy a nemzeti szentélybe gyűlteknek megmutatja a szent edényeket, amelyeket Mózes ásott el. Sokan tartottak a szent hely felé, de a római katonák megelőzték őket. Nagy tömeg szamaritánust lemészároltak, köztük a legtekintélyesebb polgárokat is. A zavargások elültével a vezetők panaszt tettek Pilatus hatalmas szomszédjánál, a szírirai kormányzónál, Vitelliusnál, aki kezébe vette a júdaei ügyeket, és megparancsolta Pilatusnak, menjen Rómába, és adjon számot cselekedeteiről Tiberiusnak.

Pilatus az i. sz. 36. év végén hagyja el Judeát, Tiberius halála (i. sz. 37 március 17.) után érkezett Rómába. Mi történ vele ekkor? Erről nem tudni semmit. Aligha fogták perbe, mivel Caligula uralmának kezdetén törvénybe iktatták az általános amnesztiát. Viszont valószínű, hogy nem kerülte el a hivatalos dorgálást, különben mivel magyarázható Philón szenvedélytől átfűtött szavai, Pilatus félt, hogy a császárnál járt követség leleplezi őt: részletesen beszámolva sikkasztásairól, erőszakosságairól, harácsolásairól, durvaságairól, a sorozatos, ítélet nélküli kivégzésekről? Valószínű, ha nem is biztos, ugyanaz a sors várta őt is, mint az egykori császár annyi más tisztviselőjét. Ha kapott is hivatalt, az nem lehetett különösen fontos. Egy bizonyos: bár ismeretlen időben és módon halt meg, kilépett a történelemből, hogy belépjen a legendába.

Alig egy század elegendő volt, hogy legendák sora alakuljon ki körülötte. Az első évszázad során leírt Evangéliumon kívül egyre dúsabb életrajzzal szerepel a valamikori helytartó az apokrif iratokban. A görögül író Justinus, valamint a latinul író Tertullianus kétségbevonhatatlan történelmi tényként említik a jelentést, amelyet Pilatus küldött Tiberiusnak Jézus kivégzése után. Eszerint a jelentés Jézus perének első bizonysága. Tertullianis még azt is kijelenti, hogy a szokásoknak megfelelően maga Tiberius is beszámolt a szenátusnak a júdeai eseményekről, majd Krisztus isteni mivolta mellett érvelt annak érdekében, hogy emeljék őt a római istenek közé.

Kétségtelenül Tertullianusnál jelentkezett először az a tendencia, hogy minimumra csökkentsék Pilatus felelősségét Jézus halálában. Ennek világos, politikai oka volt: a felelősséget a zsidókra kell hárítani, és Róma szerepét lehetőség szerint csökkenteni kell legalábbis addig, amíg nem győz a kereszténység. Ekkor az egyházatyáknak az volt az érdekük, hogy a keresztényeket úgy mutassák be, mint a császár lojális alattvalóit. Taktikailag ügyes dolog volt tehát az a későbbi értelmezés, amely szerint Pilatus, sőt még Tiberius sem volt ellenséges Jézussal. Ily módon határozottabban el lehetett különülni a zsidó közösségtől. Biztos, hogy ennek az irányzatnak nem az evangéliumi hagyomány szelleme, csak egyes kivételei képezik az alapját; Tertullianusnál Pilatus több mint kegyes bíró: már csaknem keresztény.

Az etióp kopt hagyományban öltött ez az irányzat legfurcsábban testet. Az etióp egyházban az V. századtól kezdve Pilatus nagyon népszerű szent. A Gamaliel evangéliuma, ez a VI-VII. századi apokrif, még vértanúságát is magasztalja. Feleségét, Proculát a görög egyház avatta boldoggá, belőle lett az október 27-én tisztelt Szent Procula. A kétféle hagyomány összeolvadása Pilatus halálának leírásában jut tetőpontjára. Egy késői apokrif szöveg, a Paradosis szerint Pilatust fejvesztésre ítélték, és amikor kilehelte lelkét, egy angyal magával vitte a mennyekbe.

A keresztény szövegekben Pilatus megítélésének van egy másik, ellentétes formája is, amely bűnüsségét hangsúlyozza; ennek elbeszélésével a II. században találkozunk Caesareai Eusebiusnál. A keresztény történész állítólag meg nem nevezett latin történetíróknál találkozott a ténnyel, hogy i. sz. 39 és 40 körül Pilatus nem bírva elviselni a rázúduló bajokat, öngyilkos lett. Ettől kezdve Pilatus bűnhődésének cifrázása a divat. Változtak az idők, a IV. században keresztény lett a római birodalom, és meg kellett mutatni, hogy Pilatus bűne nem maradt büntetlen. Vannak akik szerint Pilatust Caligula megkínoztatta, és ő nem bírva elviselni a szenvedéseket, öngyilkos lett. Egyesek szerint a galliai Vienneben halt meg, ahová állítólag száműzték, más változat szerint testtét öngyilkossága után a démonok Rómából Vienne-be vitték, és belehajították a Rhóne-ba. A víz azonban nem volt hajlandó befogadni és kivette a partra. Ekkor továbbvitték és beledobták a Genfi-tóba. A halott azonban ott se lelhetett békét. A parton lakók kihalászták a testet, és elrejtették egy kútban a hegyek közt. Ez a kút ma is fortyog az ördögi rontástól.

Az a Pilatus, akit néhány rendelkezésünkre álló adat állít elénk, természetesen nem olyan érdekes, mint a legendák és a regényírók Pilatusa. Az igazi Pilatus, a császári tisztviselő, aki tudatában volt megbízatása jelentőségének, engedelmeskedett a császári tekintélynek; bizonyára egy volt az ezernyi római hivatalnok közül, akiket az impérium mindenfelé szétszórt. A birodalom egyik legzűrzavarosabb provinciájába került, és az volt a baja, hogy nem tudta vagy nem is akarta megérteni alattvalóit. Ez a ravasz, erőszakos, makacs ember túlságosan őrködött karrierjén, annyira, hogy még politikai baklövéseket is elkövetett. Ugyanakkor bizonyos mértékben vigyázott a törvényes formákra. A rómaiak és a zsidók, a császár és isten közötti örökös ellentétnek ő csak tanúja, bár kétségtelenül a leghíresebb tanúja volt.