Emberi fogyasztásra a szemeket hántolják, és gyakran fényezik. Fozik, felfújják, de lisztté orölve sütheto. Szeszes italt is készítenek belole, szalmájából használati tárgyakat fonnak. Neve némelyik ázsiai nyelvben azonos az étel, sot általában az evés fogalmával.
A rizs az emberiség több mint egyharmadának legfontosabb tápláléka. Több mint 1,5 milliárd ember étrendjének felét, több mint félmilliárd embernek pedig a negyedét teszi ki. A termesztett rizsfajták 90 %-nak hazája Ázsia, amelynek civilizációja szervesen összefügg a rizzsel. A rizs befolyásolta, bizonyos mértékben alakította az ázsiai népek szókincsét, mindennapi életét, irodalmát, muvészetét, még vallását is.
A rizs melegkedvelo, a pázsitfufélék családjába tartozó gabonafajta, amely az 50. északi szélességi foktól a 40. déli szélességi fokig megél, és megterem a tengerszint fölött 2500 méter magasságban is. Noha eredetileg a csapadékos trópusokon termesztették, más, szárazabb, huvösebb éghajlati viszonyok között is meghonosodott. A termesztett rizs két legfontosabb fajtája az Oryza sativa, amely a trópusi és a mérsékelt övezetekben honos, és a Nyugat-Afrikába termo Oryza glaberrima. Ezeken kívül létezik mintegy húsz vadon termo fajta, és kialakultak különféle alfajok, illetve az éghajlati szélsoségek hatására létrejöttek különféle speciális hegyi és vízi, a savas és szikes talajokon termo, és az éjszakai hidegnek ellenálló típusok.
Az elmúlt 40 év eltelte alatt Ázsiában 40 %-kal nott a rizs hozama, ugyanakkor jelentosen megnövekedett a vetésterülete is. Ugyanebben az idoszakban azonban 55 %-kal növekedett Ázsia népessége. A termelés emelkedése nem annyira a megmuvelt földterület növekedésének, mint a területegységre eso terméshozam növelésének köszönheto. Kelet- és Délkelet-Ázsia országainak történelme, kultúrája, társadalmi szerkezete eltéro, mégis van egy közös nevezojük: a rizs. Nemcsak arról van szó, hogy valamennyi országban termesztik a rizst, hanem arról is, hogy szokásaik, szertartásaik és mítoszaik kapcsolatosak közös örökségükkel, a rizzsel.
A mítoszok a legkülönbözobb módon magyarázzák a rizs eredetét. Sokfelé elterjedt hagyomány, hogy a rizs és más termények megölt istenség vagy ember testébol születtek. Jáva szigetén azt vallják, hogy a rizs egy fiatal lány köldökébol termett. A Kis-Szundákhoz tartozó Flores-sziegt lakói szerint pedig a rizs és a kukorica is egy megölt gyermek testébol ered. Lehet, hogy mindez összefügg a sok nép szertartásrendjébe tartozó véráldozatokkal, melyekkel az isteneknek adóztak a jó termésért. A rizsmondák másik fontos eleme a mag vagy a palánta ellopása. Kínában, Szecsuán tartományban úgy tartják, hogy az osöknek nem volt elég rizspalántájuk. Elküldtek hát egy zöld madarat, az fölrepült az istenek csurjébe, és rizsszemekkel, bükkönymaggal tért haza. Az indonéziai Celebes-szigeten elterjedt mítosz egy olyan emberrol szól, aki fölment a mennybe, és az orrán vágott sebbe rejtve hozta le a hántolatlan rizst a földre.
A rizs körüli szertartásoknak fontos motívuma a rizs szellemébe vetett hit. A laoszi rizstermelok szigorú tabukat írnak elo a muvelés idejére. Elképzeléseik hasonlítanak a délkelet-ázsiai szigetvilág más népeinek hiedelmeihez. A rizs szelleme különösen fontos szerepet játszik aratáskor. Az aratók úgy haladnak, hogy a rizs szelleme ne szökhessen meg, hanem beszoruljon a mezo sarkába; mezorol mezore terelik, míg el nem érik a "szent mezot", amelyet legelsonek szántanak fel, és legutoljára aratnak le. A többi mezon egyszeruen megmarkolják és leszakítják a termést, a szent mezon azonban óvatosan elvágják a szárat, és kévékbe kötik. Ezekben a kévékben lakozik a rizs szelleme. Ebbol vetnek a következo évben. Ha a szellem elillanna, a rizs nem teremne többé. Japánban egy VIII. század írásos emlék, a Bungo fudoki (Bungo tartományi hírmondó) említi a rizs szellemét. A történet Tano vidékén játszódik, amely hajdan termékeny terület volt, ahol a földmuvesek bo rizsterméssel dicsekedhettek. Egy ízben mocsit sütöttek, zúzott és pácolt rizsbol készült lepényt (mely kultikus tárgy, egyszesmind élelem is), és céltáblának használták nyíllövéshez. A megnyilazott mocsi fehér madárrá változott, és elrepült délre. Ezután egy év leforgása alatt sorra meghaltak a földmuvesek, földjeiken pedig nem termett semmi.
Vietnamban az újévi Tet-ünnepségeken rizst tálalnak fel az osöknek és a szellemeknek.
Mi egy dél-indiai paraszt leghétköznapibb tevékenysége? A rizsfozés. Mi a legegyszerubb tárgy? Az üst, amelyben az asszonyok az ételt fozik. És melyik a legismertebb égitest? A Nap. Ezek a központi dolgok, állnak a dél-indiai tamilok évente megrendezett kozmikus tartalmú ünnepségének, a Pongalnak a középpontjában. A hinduk ugyanis egységes szervezetként fogják fel a világmindenséget; ha egy fuszál megrezzen a földön, az kihat a legtávolabbi csillagokra is. Az ünnep mintegy gyujtolencse, mely gyújtópontjában egyesíti a világmindenség rezdüléseit. A legnevezetesebb példa erre a Pongal. Minden hindu vidéknek megvan a maga speciális változata.
A Pongal voltaképpen a napforduló ünnepe. Ma ez december 21-ére esik, az ünnepet mégis ugyanazon a napon ülik meg, mint a hatodik században, vagyis csaknem egy hónappal késobb, a rizsaratás idején. A Nap éppen a rizsaratás idején kerül konstellációba a Bakkal. A dátum kapcsolatba hozza egymással a napot és a rizst, a szertartás pedig kiterjed az egyénre és a közösségre egyaránt. A rizs a nap hatására no ki a vízbol, hogy táplálja, éltesse az embert. E kettos változásnak eszköze az igásállat, mely a rizsföldön dolgozik, és az üst, melyben a rizst megfozik. Az ünnepség négy fo résztvevoje tehát: a Nap, a rizs, az üst, és a szarvasmarha - az ötödik a falu lakossága.
Az ünnepség ketto-négy napig tart, vidéktol függoen. Az elso az elokészületek napja, a második a faluban élo parasztok közti barátkozásé. Ezt a napot nevezik Nagy Pongalnak, vagy az Istenek Pongaljának. Minden család megfozi a maga üstnyi rizsét, és banánlevélben szétosztja a többi család között, majd a templom elott elkészítik a közös, az úgynevezett cukros pongalt. Ez a csemege, különösen a gyerekeknek, az ünnepség fénypontját jelenti.
A plov - más néven pilav vagy piláf - üzbég nemzeti étel; ám nem csak az üzbégek fogyasztják szívesen, hanem a Közép-Ázsia más népei is. A rizst sárgarépával, hagymával, fokhagymával megfozik, és óriási adagokban szolgálják fel lapos tálakon, ürü- vagy marhahúsdarabkákkal a jeles napokon, ünnepeken.
A rizs és a rizses ételek már igen régen létfontosságú szerepet játszottak sok közép-ázsiai nép életében. Elsosorban azonban a gazdagok eledele volt, csak nekik tellett naponta plovra. Még a közepesen tehetos családok is legfeljebb hetente egyszer engedhették meg maguknak ezt a fényuzést, a szegények pedig csak a gazdagfok lakomáin juthattak hozzá, vagy ünnepi alkalmakkor, lakodalomkor, temetésen vagy újévkor. Számos közép-ázsiai népnél mindmáig fennmaradt az a szokás, hogy a menyasszonyt és a volegényt plovval kínálják az esküvo napján. A rizst mindenkor rituális temetési ételnek is tekintették. A halotti tor elso fogása tejberizs volt. A tejberizst egyébként a régi hagyományok szent ételnek tekintették, és csak a papoknak, törzsfonököknek és kíséretüknek járt. Eleinte egyébként a rizstermelés is a gazdagok kiváltsága volt. Csak a XIX. Század második felétol kezdtek a szegényparasztok is rizst termeszteni. Ma már nem csak a vendéglokben, hanem az utcán árulják az óriási kondérokban fott plovot.
Több mint negyven receptje van az elkészítésének; húst, zöldségféléket, mazsolát, gesztenyét, birsalmát és egyéb hozzávalókat foznek bele. A receptek nemzedékrol nemzedékre öröklodnek. A plov elkészítéséhez nem csak szakácsmuvészet, hanem ero és kitartás is szükségeltetik, mert egy-egy kondérban 30, sot 50 kiló rizst kell megkeverni.
Az átlag európai szemében a rizs fogalma mindig Kínához kötodött. Mindenki fújta a nagy igazságot, hogy ott egy kuli napi egy marék rizzsel is beéri!
Kína valóban régi rizstermelo ország - errol már az i. e. 7. évezredbol származó régészeti adatok is tanúskodnak -, de a hosszú feudális korszak alatt csak a gazdagok vagy a jómódúak fogyaszthattak rizst. A parasztok, akik a munkát végezték, kénytelenek voltak értéktelenebb gabonával beérni. A rizstermesztés azonban egyre jobban elterjedt, és az öntözési módszerek is tökéletesedtek. A rizs rövid ido alatt szinte egyeduralkodó lett a gabonafélék között, és a dél-kínai rizsvidék egyre fontosabb szerepet játszott az ország gazdaságában.
A rizs évezredek óta a kínai étrend legfobb eleme. A fejlodéssel változatosabb lett Kínában a nép táplálkozása is, és vita tárgya lett, hogy a rizs maradjon-e meg foételnek vagy szoruljon vissza körítésnek. Akárhogy is, de a kínai nép jóléte továbbra is elképzelhetetlen nélküle. A rizstermesztés egyre inkább áttolódik a mítoszok világából a modern technika és tudomány birodalmába. Nem az isteni hatalmak muve, hogy a bangladesi, a burmai, a kínai, az indiai, az indonéziai, a japán, a Fülöp-szigeteki és más földmuvesek az elmúlt évtizedekben nagyobb mértékben növelték a rizshozamot és a termésmennyiséget, mint elozoleg ötezer év alatt. A lépcsozetes ültetés és lépcsozetes aratás rendszerével például az év minden hetében arathatnak a trópusokon, ahol a boven áradó napfénynek köszönhetoen egész évben érnek a növények.
Egy régi kínai mondás jól érzékelteti a trópusok zöld hatalmát a délszaki rizsföldeken: "A mezo egy nap leforgása alatt lehet aranyszínu, fekete és zöld". Az aranyszín az érett termést jelképezi, amelyet a földmuves kora reggel learat. Ugyanez a rizsföld dél körül már fekete, mert a család felszántotta. Késo délutánra zöld színben játszik a mezo, mert már kiültették az új palántákat.
Nem csoda hát, hogy milliók ma is az emberiség legbecsesebb ajándékának tekintik a rizst.