Ezúttal nem a régi görögök, hanem a régi indiaiak tették meg az első biztató lépéseket az elvesztett orrok pótlására. Bár feltételezhető, hogy a legendák ezúttal is megszépítik a valóságot, bizonyosra vehető: Indiában már időszámításunk előtt kísérleteztek orrpótlással, lerakva ezzel a későbbi orrplasztika alapjait.

Manapság aki újjá kívánja alakítani előnytelen orrát, plasztikai sebészhez fordul. Az ilyen sebészek gyakorlottan, felkészülten és szinte fájdalommentesen dolgoznak. Az orrplasztika korai időszakában azonban duplán megszenvedett az, akinek büntetésből levágtak vagy baleset miatt elvesztette az orrát! Kevés ember van úgy nagyra rút orrával, mint Cyrano de Bergerac volt: "Tudjátok meg, büszke vagyok az orromra!" Van, aki filozofikus beletörődéssel veszi tudomásul a kellemetlen tényt, és olyanok is akadnak, akik egy életre megkeseredett emberek lesznek emiatt. A népi rosszmájúságot ugyanis gyakran gúnyolódásra ingerli a tömpe vagy lapos, ragyás vagy bibircsókos orrok boldogtalan tulajdonosainak látványa. Cicero például családja egyik olyan tagjáról kapta nevét, akinek orra hegyén csicseriborsó (cicer arietinum) forma szemölcs volt.

Az orrot az egyéniség egyik jegyének tekinthetjük. A héberek a harag jegyének tartották. A franciának, ha dühös, ma is "orrába megy a mustár!" Egyes XIX. századi elmegyógyászok az orrnyereg elferdülésében az elfajzottság jélet látták. Érthető tehát, hogy az ezzel a balsorssal megvert emberek már régen is igyekeztek megváltoztatni orruk előnytelen formáját. Az első orrplasztikai kísérletek célja azonban az volt, hogy pótolják az elveszett orrokat.

Ez, ellentétben az egyszerű orrplasztikával, az esztétikai célú újraformálással, tulajdonképpen helyreállító orrplasztika, vagy cinikusabban, ám lényegretörőbben fogalmazva, orrgyártás volt.

A mítoszokból és a történelemből nem egy olyan esetet ismerünk, amikor valaki elvesztette az orrát. Az viszont már ritkábban történt meg - ha egyáltalán megtörtént -, amit egy Zópürosz nevű perzsa művelt: amikor királya, Nagy dareiosz (i.e. 522-468) a fellázadt Babilont ostromolta, Zópürosz levágta tulajdon fülét és orrát, majd úgy jelentkezett az ostromlottaknál, mint a perzsa király egyik áldozata. Ily módon bizalmukba férkőzve módja nyílt arra, hogy megnyissa a város kapuit Dareiosz csapatai előtt.

Előfordult, hogy nők is megcsonkították magukat: elcsúfították arcukat, így védekeztek a megerőszakolás ellen. Mikor Marseille-t megtámadták a szaracénok, így tett Eusébie, a Saint-Cyr kolostor apátnője is; példáját negyven apáca követte. A megcsonkítással való büntetésnek többféle oka is volt. A Biblia azzal fenyegette Izrael népét, hogy az asszírok levágják majd azoknak az orrát, akik hűtlennek mutatkoznak az istenhez. Egyiptomban kezdetben halállal büntették a házasságtörést, abban az időben azonban, amikor Hérodotosz meglátogatta a Nílus völgyét, az ilyen bűnért a férfira büntetésből száz vesszőcsapást mértek, a nőnek pedig levágták az orrát.

A középkorban V. Sixtus pápa hasonló módszerrel igyekezett elrettenteni az egyházi birtokokat elözönlő banditákat. Franciaországban ilyen büntetés fenyegette az istenkéromlókat; Angliában pedig I. Erzsébet királynő egyik törvénye előírta, hogy aki sértő módon emlegeti őt vagy kormányát, annak vágják le fülét és orrát. Bár ezt a büntetést nemigen alklamazták, az írek, akiket gyakran el lehetett marasztalni felségsértés miatt, nagyon felbőszültek; sokszor lehetett látni látni városaikban, őreg, levágott orrú, fületlen, farkatlan szamarakat, nyakukban ezzel a gúnyos felirattal: "A királynő igazsága."

A megcsonkított orr borzalmat és undort keltett, amit még az is fokozott, hogy az orr helyén tátongó nyílás többnyire elgennyesedett. A pórul járt emberek természetesen mindent megpróbáltak, hogy visszaszerezzék eredeti ábrázatukat. Lehetetlen megállapítani, mikor történt az első orrplasztika. Feltételezik, hogy kb. i. e. 600-ban, Indiában. A koomák vagy fazekasok kasztja foltozta helyre művészi ügyességgel a csonkításokat. A hagyomány feljegyzi, hogy eleinte magát az ítéletvégrehajtó által levágott orrot használták fel újra, mégpedig olyan sikerrel, hogy a törvény kénytelen volt előírni: az inkriminált testrészt az eltávolítás után haladéktalanul tűzre kell vetni. Ekkor folyamodtak homlokbőr, illetve a far bőrének átültetéséhez.

Egy tábornok tanúvallomása, aki 1820 táján Indiában szolgált, némi fogalmat adhat nekünk az egykori technikáról: "A hadseregben egy főtiszt meggyűlölte a tüzér altisztet. Az altiszt valamely csekély mulasztása miatt a dühödt feljebbvaló levágatta annak orrát. Hadjáratban voltunk, és a szerencsétlen megcsonkítottak még kezeltetni sem nagyon volt lehetősége a szörnyű sebet. Csak néhány hét múlva sikerült keríteni egy indiai csodadoktort, aki előszöt körülnyírta az orr megmaradt bőrét, azután kiválasztott a faron egy pontot, és azt addig paskolta és verte papuccsal, amíg föl nem dagadt. Ezután levágott egy darabot a bőrből és az alatta lévő szövetből. húsdarab épp olyan nagyságú és formájú volt, hogy megfelelően pótolta a hiányzó részt. Ezt ráillesztették a csonkra, és jó erősen rögzítették. Az átültetés csodálatosan sikerült. Az altiszt az operáció után még sokáig szolgált, és a csonkításnak nem maradt egyéb nyoma, mint az átültetés körüli sebhely."

Hippokratész nem ismerte az orrplasztikát. Az ókorban csak Celsus római orvos írta le i.e. 30-ban az akkor használt technikát, olyan pontosan, mintha maga is gyakorolta volna: "Az orrot és az ajkat úgy állítjuk helyre, hogy oldalról levágunk egy-egy szögletes darabot, a bőrtől elválasztjuk egy félhold alakú bemetszéssel, és a felezővonalon összevarrjuk." Guy de Chauliac kirurgus (1300-1368) viszont kétségbe vonja az eljárás alkalmazhatóságát: "Ha az orr leesett, többé nem lehet visszavarrni, mert a test részeit lehetetlen újraegyesíteni, bármit mondjanak is a fecsegők".

A XVI. száza végi Itáliában megint találkozunk az orrplasztikával, a kar bőrét ültették át legszívesebben. Ezt az újítást Gaspar Tagliacozzi (1546-1599) vezette be. A Taliacozzi-operáció hat-nyolc hétig tartott. A sebész először megkorbácsolt és megmasszírozott a karon egy bőrsávot. Azután kivágott egy háromszöget a bőrből, de úgy, hogy az egyik él egyelőre nem vált el a helyéről, majd összevarrta a kar sebét. Tizenöt nap múlva, amikor már meggyőződhetett arról, hogy a lefegő darab nem halt el, nekikészült az orrplasztikának. Ekkor következett a beavatkozás legkeservesebb része: Tagliacozzi olyan ujjast adott a betegre, mely a karját az arcához szorította és a bőrdarabot hozzávarrta az eleven orrcsonkhoz. Ezt a helyzetet húsz napig kellett tűrnie a páciensnek. Ezután a sebész elvágta a kartól a bőrdarab végét és kezdődhetett az operáció esztétikai része: a megformálás, az orrlyukak vágása, ...

Európában csak ritkán alkalmazták az olasz módszert. Egy Fallope nevű sebéz azt mondta, hogy "inkább soha életében ne legyen orra, mintsem elszenvedje ezt az operációt". Egy másik orvos, Ambroise Paré viszont mesterséges orrhoz ragaszkodott: "Aki elveszti az orrát, csináltasson mesterségeset aranyból, etüstből, papírból vagy vászonból, olían formájút és színűt, amilyen a sajátja volt, majd ersítse zsineggel a fejéhez."

A következő kétszáz év alatt szinte teljesen elfeledkeznek az orrplasztikáról. A XVIII. századi Dionis, akinek Kézikönyve a kor színvonalához képest meglehetősen jól foglalja össze a klasszikus sebészeti tanításokat, nem ismeri ezt az eljárást. Egy kortársa, Garangeot ezzel szemben állítólag tanúja volt, amint 1724-ben egy Gallin nevű sebész felvette a sárból egy katona orrát, megmosta, visszaillesztette és összevarrta a sebet.

Lehet, hogy az orrplasztika újjászületése a zoológusoknak volt köszönhető, akik állatokon kísérleteztek szervek átültetésével. Egy Hunter nevű tudósnak például a XIX. század elején sikerült egy tyúk tarjéba az egyik lábujját, a hasába egy kakas heréjét beültetnie. Az ő kísérleteivel egyidőben Carpue 1814-ben sikeres plasztikai műtétet hajtott végre egy emberen, akinek a vérbaj szétroncsolta az orrát. Carpue az ősi indiai eljárást alkalmazva hatalmas sikert aratott. Sebésztársai igyekeztek a részletek finomításával hozzájárulni e technika továbbfejlesztéséhez.

Az orrplasztikát végre elismerték. Edmond About francia író (1828-1885) gunyoros hangon számolt be egy jegyző balsorsáról, akinek párbajban levágták az orrát. Vissza akarták tenni a helyére, de egy macska gyorsabb volt és megette! Egy vízhordó aztán kétezer frankkért hagyta magát meggyőzni, és átengedte az orrát a törvény kárvallott emberének. A régi és az új tulajdonos sorsa - legalábbis az élénk képzelőerővel megáldott író szerint - ettől kezdve összefonódott. Ha a vízhordó berúgott, a jegyző orra parázsvörös lett... Egy szép napon pedig az orr lehullt, mert a vízhordó meghalt.

Mutasd meg orrod, megmondom ki vagy! Nagyjából ezzel foglalkozott nyolcvan évvel ezelőtt egy amerikai tudós, aki azt kutatta, milyen kapcsolatban van az értelmi képesség az orr hosszával. Elképesztő következtetésekre jutott: a jeletős személyiségeknek nagy orruk van, az érdektelen, szerény képességűeknek pedig, akiket az életben legtöbbször észre se vesznek, kicsi. Théophile Gautier, a költő Cyrano de Bergerac-ról értekezve már több mint száz éve nevetségessé tette ezt az elméletet:

"Némely élettanászok azt állítják, hogy az orr hossza a szellem, az érték és minden szép tulajdonság jele, és nem lehet nagy ember az, akinek nem nagy az orra. Az elefántok tehát, akiknek szelleme szégyenpírba borítja a költőket, értelmüket orruk csodálatos növekedésének köszönhetik".