Leszbosz meglehetősen nagy sziget az Égei-tenger északkeleti részén, nem messze a kis-ázsiai partoktól és Trójától, ahol a legendák szerint tíz évig harcoltak az akkhájok szép Helené miatt. Leghíresebb szülötte egy költőnő volt, akinek nevét szinte mindenki ismeri, munkásságát azonban szinte senki.

Szapphó valószínűleg Mütilénében, Leszbosz szigetének legjelentősebb városában született, az i. e. VIII. század utolsó harmadában. A város lakói az aiólnak nevezett dialektust beszélték, amelyet a hagyomány szerint a Tróját ostromló görögök egyik csoportja honosított meg itt; a híres leszboszi Penthilida-család tagjai pedig egyenesen azt állították, hogy Oresztésztől, a nagy hadjáratot vezető Agememnón fiától származnak.

Szapphó korában Leszbosz igen gazdag volt. Gyümölcsöző üzleti-kereskedelmi kapcsolatot tartott fenn a kisázsiai part görög városaival, melyeknek hajósai már a távoli nyugati tengerekre függesztették tekintetüket, és nem sokkal később meg is alapították első nyugati gyarmatukat, Marseille-t. Marseille-ben, ebben a híres gyarmatvárosban Leszboszon készített vázákat találtak, amelyeket a kisázsiai görög hajósok vittek magukkal oda, hogy elcseréljék az Ón-szigetekről (Nagy-Britannia) származó ércre, a nagy becsben tartott ónra, amelyre a fegyverekhez és dísztárgyakhoz használt bronz előállítására volt szükség.

Zavargások - amelyek miatt az uralkodó városi arisztokrácia elvesztette kiváltságait - mindenesetre voltak a városban. Nem mondanak túl sokat az eseményekhez kapcsolódó nevek sem: Melankhosz, Mürszilosz és főleg Pittakosz; valószínűleg az utóbbi volt az, aki kiűzte a városból a régi arisztokrata családokat, és ezzel visszahozta a szigetre a békét.

Ez az arisztokrácia, amely azt állította magáról, hogy a homéroszi kor hőseitől származik, úgy is élt, mint a homérpszi hősök. A nők pedig - közöttük az előkelő családban született Szapphó - olyan függetlenséget élveztek, amilyet az i. e. IV. és V. században a görög fénykor idején sem. Nem mintha a házasság nem lett volna kötelező! Szapphó is engedelmeskedett a szokásnak, és férjhez ment egy bizonyos Kerkilaszhoz vagy Kerkolaszhoz, egy Andrósz-szigeti nagyon gazdag emberhez. Egy lánya született tőle, akit, mint Szapphó anyját, Kleisznek hívtak. A nő ugyan elsősorban az oikosz, az otthon őrizője volt, de az istenek tiszteletére tartott rengeteg ünnep lehetővé tette, hogy a kórusbeli (a kórus ekkor tánckart jelentett, nem énekkart) fiatal asszonyok és lányok rendszeresen találkozzanak egymással.

A dalok, amelyekkel a vallási ünnepeket, menyegzőket követő lakomákat kísérték, nem a hivatásos vándordalnokoktól, az epikus költemények alkotóitól-előadóitól származtak. Költőik ugyanabból a körből eredtek, amelynek örömeit-bánatait megünnepelték. Kivételes dolognak számított a görög városállamokban, hogy egy - sőt állítólag több - nő is volt köztük. Talán ez is hozzájárult a leszboszi lírai költészet hírnevéhez. Elképzelhető az is, hogy Leszboszon valóságos költői és zenei iskolák működtek, ahol ifjak és fiatal lányok tanultak híres mesterektől. Szapphó két társnőjének ismerjük származását. Az egyik, Gorgüla, Kolophónról jött, a másik, Anaktória, Milétoszból. Vajon tanítványai voltak-e, akiket, mint később állatották, művészetre tanított, vagy csak játszópajtásai és társai a gyönyörben?

Mert Szapphó lángoló, érzéki, sőt erotikus versei nőkhöz szóltak. Ezen kortársai nem botránkoztak meg: ebben az időben a görög arisztokrata hagyományok egyik eleme volt a homoszexualitás. Ez sem a férfiaknál, sem a nőknél - főleg a házasélet keretei között - nem zárta ki a heteroszexuális kapcsolatokat. Sokat írtak a "görög szerelemről", a fiúszerelemről, a pederasztiáról. Valójában a görög férfi - bizonyságul elegendő elolvasni Homéroszt vagy Platón Lakomáját - ugyanúgy szerette az asszonyokat, mint akármelyik férfi bármely civilizációban.

Az i. e. VII-VI. századi archaikus Görögország arisztokrata társaságaiban az idősebb és fiatalabb férfiak közti szerelmi szálakat mégis csak az hiheti "plátóinak", aki még sosem látott görög vázát: a meztelenség a sportversenyeken és edzéseken, az elszigeteltség az otthon mélyére száműzött női világtól erre megfelelő magyarázatot ad.

Ugyanakkor - mivel a görög nők életét sokkal kevésbé ismerjük a férfiakénál - nem nagyon tudjuk, milyen lehetett a női homoszexualitás, vagy inkább női pederasztia, hiszen Szapphó esetében "pederasztiáról" volt szó, ami eredetileg gyermekek iránti vonzalmat jelentett. A fiatal lányok, akikhez lángoló szavai szóltak, még gyermekek voltak. Legtöbbször azért hagyták el, mert férjhez mentek.

Több versének költői emelkedettsége miatt néhányan azt tartják, hogy Szapphó és "tanítványai" közt nem volt semmiféle testi kapcsolat. Ez azonban nyilvánvaló félremagyarázása: az állandóan lobogó vágy, Aphrodité istennő és a "tagokat törő" Erosz szüntelen jelenléte, a mardosó féltékenység megnyilvánulásai egyértelműek verseiben.

Szapphót egyesek - egy i. sz. II. századi filozófus nyomán - azért nevezték női Szókratésznek, hogy a leszboszi költőnőt tisztára mossák a természetellenes erkölcsök vádjától. Ugyanezért mások úgy gondolták, két Szapphó létezett: egy költőnő, a Múzsák szolgálója és egy másik, a züllött hetéra. Kortársaiban és az arisztokratikus életideál híveiben azonban föl sem merült ez a kérdés. Szapphó egyszerre volt a költőnő, akinek versei ott zengenek emlékezetünkben, és az asszony, akit szenvedélyes testi szerelem fűzött társnőihez. Ez egyébként sem zárja ki, hogy ugyanilyen lángoló szenvedélyt tulajdonítsanak neki egy Phaón nevű férfi iránt, akit Menandrosz athéni költő (i. e. IV. század) szerint dühödt szerelemmel üldözött. Ez a viszonzatlan szerelem kergette állítólag öngyilkosságba a költőnőt, aki a Leukadosz nevű sziget egyik szirtfokáról a tengerbe vetette magát. Ezt a feltételezést azonban az ókor óta sokat vitatták, mivel egy mitológiai alaknak is Phaón a neve.

Aphrodité istennő hálából szép ifjúvá változtatta az öreg révészt - Phaónt -, mivel ez ingyen vitte a hajóján. Persze, nem sokat számított, hogy létezett-e Phaón vagy sem. Az a lényeg, Szapphónak heteroszexuális szenvedélyt is tulajdonítottak. Állítólag szerette a nagy lírikust, Alkaioszt is, aki egyik versében "viola-hajfonatú tiszta Szapphónak" nevezi.

Szapphó aligha utasította vissza a közeledését. Egy vörös alakos váza egymással szemben ábrázolja egymással a két leszboszi költőt, mindkettőjüket hárfával a kezében. A megannyi legenda tanúsítja, hogy Szapphó nem vetette meg a férfiakat sem.

Szerelmei miatt ócsárolták, tehetsége miatt magasztalták Leszbosz költőnőjét; dicsőítette Catullus, Ovidius és a reneszánsz nem egy művésze. Különös iróniája a sorsnak, hogy bár Szapphó életműve igen értékes, ezt sokkal kevesebben ismerik, mint a nevét, amely a leszboszi szerelemmel együtt vált fogalommá. Talán Szapphónak igaza volt: a világ első költőnőjének nevét csak úgy őrizhette meg az emlékezet, ha versei mellett valami mást, valami izgalmasabbat is hagyott az utókorra.